Hercegszöllős története

Közös barátunk, a hercegszöllősi születésű, napokban elhunyt Faragó Árpád emlékének.

Drávaszögi monográfiasorozata „zárókönyve”-ként bocsátotta útjára Lábadi Károly Hercegszöllős és zsinata (2022) című legújabb kötetét, amit írói-történetírói életművének ismeretében kellő fenntartással fogadtam. A négy évtizeddel ezelőtt, 1983-ban megjelent Laskaiak című monográfiája óta Lábadi Károly úgyszólván évente újabb és újabb, tartalmában egyre mélyülő, értékeiben egyre terebélyesedő drávaszögi kötetet tett olvasói asztalára, és már ezért is képtelenségnek tartom, hogy témája tekintetében apadásra fordultak volna az idők. Legújabb – egyszerre falu- és tájtörténeti monográfiának, vallástörténeti összefoglalónak tekinthető – hercegszöllősi könyvét megelőzően megjelent a Kopácsi vízi élet (1987), a Kopács, a víz melletti falu (1994), a Laskó (1996), a Várdaróc – a rét melletti falu (2008), a Vörösmart könyve (2015), az Ács Gedeon élete és szülőföldképe (2017), a Sepse könyve (2018), a Kőszeg, Kiskőszeg, Batina könyve (2018), a Bellye könyve (2019), a Vörösmart a mart alatt (2020) és a Kő és Karancs könyve (2020) alkotta sorozat pompás kötetei sorában olyan egyedülállóan gazdag lexikonjai is megjelentek, mint az Oskolák a régi Drávaszögben (1993), a Drávaszög Ábécé – Néprajzi és folklór tájlexikon (1996), a Drávaszög Lexikon (2008) és a Horvátországi Magyar Művelődéstörténeti Lexikon (2015), melyek önmagukban is – a sorozatban pedig kiváltképp – elragadó pompájában mutatják be a magyar tájnak azt a szegletét, amelyet a nemzeti értékekre kellő módon nyitott olvasók Drávaszögnek neveznek.

A Hercegszöllős és zsinata című könyvben valóban együtt van minden, ami a magyar történelem sok-sok évszázados, évezredes Délvidékéről elmondható: a Duna és a Dráva szöglete már a rómaiak korában is forgalmas vidék volt, a hatalmas birodalom határán terült el. Háborús időkben katonák, békében utazók, kereskedők használták, fontos jellemzője volt, hogy áruk és eszmék terjedtek rajta keresztül. A Hunyadiak korába Hercegszöllős egy része Bodolyához, másik része a szekcsői Herczegh család birtokához tartozott; neve szőlőművelők településére, a Herceg előtag egykori tulajdonosaira utal. Kereskedelmi forgalmát és jelentőségét a török időkben is megőrizte, adófizető lakóit új urai is megbecsülték. „A töröknek érdeke volt a város fejlődése – emelte ki Lábadi Károly –, hiszen, ha többen lakták, több adót szedhetett be. Az 1570–1571-es évi adókimutatás szerint 90 ház rótta le az adót 60 akcseval.” A település lakossága akkoriban még színmagyar volt. Az első német telepesei 1710-től a bellyei birtokra költöztek, az első szerb-délszláv telepesek pedig nem sokkal ezt követően akkor jelentek meg, amikor az 1731. április 11-én kelt urbariális szerződés lehetővé tette a beköltözésüket.

A török előretörés nyomán a birtokos nemesség elmenekült, az egyházi élet is romjaiban hevert, a polgárok, a kereskedők, az egyházi méltóságok elhagyták a vidéket, az evangéliumi vallás első hirdetői jelenlétükkel és tanításukkal a „hitéleti hiátust” igyekeztek kitölteni. Lábadi Károly meglátása szerint: „működésük szabadságát a töröknek is köszönhették, hisz a katolikus klérust az ellenség, az osztrák udvar képviselőinek tekintették, az új igehirdetőkkel elnézőbbek voltak”. Dél-Baranyában Hercegszöllős a reformáció egyik fontos központjává vált, lakosai az 1540-es, 1550-es években már az evangélikus vallás követői voltak. Így történhetett, hogy öreg temploma az Úr 1576. esztendejének augusztus 16-ik és 17-ik napján – később történelmi jelentőségűnek bizonyult – zsinatnak adott otthont, melyen Veresmarty Illés baranyai szuperintendens hívására, a „rendkívül világos, józan, bölcs beszédű törvényhozáson” negyven lelkipásztor vett részt, s amelyen a prédikátorok megalkották a református szellemű Hercegszöllősi Kánonokot, a magyarországi református egyház egyik legősibb, a történetét évszázadokra meghatározó törvénykönyvét. Ezen a zsinaton jött létre az Alsódunamelléki Református Egyházkerület is.
A Hercegszöllősi Kánonoknak, mint a magyarság életét döntő mértékben meghatározó törvénykönyvnek óriási jelentősége volt az elkövetkező háborús évszázadban; Buda várának 1686. szeptember 2-án történt visszavétele után az európai keresztény seregek Bádeni Lajos őrgróf vezetésével egészen a Dráváig üldözték a fölmentésére küldött török csapatokat. Ettől kezdve Baranyában hosszú időre állandósult a háború: „egyik oldalról a császári seregek Lotharingiai Károly, Savoyai Jenő és Bádeni Lajos vezetésével, a másikról a kétségbeesetten újra és újra támadó törökök dúlták a Dráva menti tájat”. Így történhetett, hogy amikor az 1687. augusztus 12-i győztes nagyharsányi csatával, majd pár héttel később Szigetvár visszavételével Dél-Baranya egésze visszakerült a magyar király uralma alá, az egykor virágzó táj romokban hevert. Hercegszöllős a többi, környező baranyai településsel együtt része lett Savoyai Jenő bellyei birtokának. A vidék igazi, polgári fölvirágzását a XIX. század utolsó évtizedeiben élte meg, újkori összeomlását pedig a trianoni katasztrófa hozta el.

1918-ban a Nagy Háború befejezésekor Alsó-Baranya a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Az új hatalom megfélemlítéssel, terrorral és letartóztatásokkal jelezte az „új korszak” kezdetét. Tengely Adrienn Egyházak a szerb megszállás alatt Baranyában (2004) című munkája szerint a nagy tudású Alagics János hercegszöllősi plébánost „december közepén tartóztatták le, és előbb Dárdára, majd Vinkovcire vitték gyalog, miközben az idős embert tettleg is bántalmazták. A vád ellene az volt, hogy Magyarország területi épségének megvédelmezésére felszólító nyomtatványokat osztott szét hívei között.” Az 1922 nyarán kiutasítottak listája az Új Nemzedék 1922. július 13-iki számában jelent meg. A magyar iskolák az 1920. augusztus 27-én életbe lépett új délszláv oktatási törvény kihirdetésekor szűntek meg. Hercegszöllős tragikus történetéhez tartoznak az 1944–1945. évi partizánterror eseményei is. A kötet Függelékének dokumentumai között olvasható ifjú Faragó Ferenc 2017-ben papírra vetett Nagytiszteletű Faragó Ferenc lelkész úr története című írása, melyben a szerző édesapja 1944. december 2-án történt meggyilkolásának történetét örökítette meg.