A föltámadás ünnepén

Rendülj meg föld, s te szép nap elborulván,

Hirdesse ég, föld az isten Fiát!

A város krónikása, Fárbás József 1931-ben megfogalmazott visszaemlékezése szerint Szulik József első volt a régi Óbecse vezérlő egyéniségeinek sorában; „országos nevű költő, lélekben nemes pap, fennkölt gondolkodású polgár és áldott szívű emberbarát volt”. Rokay Zoltán szerint ott kell őt látni a XIX. század jeles katolikus papköltőinek – Mindszenty Gedeon (1829–1877), Tárkányi Béla (1821–1886), Lévay Mihály (1862–1948) – sorában. Az 1841. február 28-án Baján született Szulik József 1878-ban került Óbecsére plébánosnak, ahol hamarosan, 1881-ben már prépost, majd esperes és kerületi egyházi tanfelügyelő lett. Nevét a helyi, a vármegyei és a fővárosi lapokban megjelent költeményei tették országosan is ismertté. 1890-ben, hosszú betegeskedés után, ifjan, 49 éves korában halt meg. „Jellemének sajátossága […] a legnemesebb idealizmusa – búcsúzott tőle 1890. június 6-i számában a zombori Bácska című lap. – Eszméit vagy érzéseit szokatlan sugárban önti ki. Neki semmi téma nem volt oly nagy, hogy belékapni ne merjen; semmi sem oly kicsi, hogy azzal bíbelődni méltóságán, vagy hivatásán alulinak tartotta volna.” A katolikus közösség, hovatovább: a délvidéki magyarság benne a katolikus egyház egyik legbuzgóbb harcosát, „a haza derék, hű fiát, az irodalom egyik fáradhatatlan, buzgó ápolóját és Mecénását, az emberiség egyik nagy jótevőjét” veszítette el. Legismertebb munkái a Szulik József költeményei 1857–1867 (Pest, 1868), az Elbeszélések a magyar ifjúság részére (Budapest, 1877), A magyar nemzeti irodalomtörténet rövid ismertetése (Kalocsa, 1878), a Visszhangok – Ujabb költemények (Győr, 1892), és a költői pályája csúcsán Lévay Mihály kiadásában megjelent Szulik József költeményei és műfordításai (Budapest, 1896) című könyvei. Ez utóbbi kötet előszavában maga a kiadó fogalmazta meg: „Szulik vallásos költő volt, de nem abban az értelemben, hogy minden témájára vallásos fölfogást erőszakolt volna, hanem abban, hogy lelkének fölbuzdulása költészetének is vallásos színt adott.” Szulik József A jótékony szeretet című versében így fogalmazott:

Láttam már mosolygó, ifjú arcot

Örvendezni rózsás szép korán.

S báj-remények álma közt merengni

A jövendő sejtett hajnalán.

Ámde tűnt a szép öröm virága,

A remény álom volt, csalfa lett;

Egy érzés van csak, mely halhatatlan:

Részvevő, jótékony szeretet!

Szulik József életében és költészetében mindent a Jézustól tanult krisztusi szeretetnek rendelt alá, és ez így volt akkor is, ha témáját nem a liturgikus tanítás köréből merítette. A krisztusi szeretetről beszélt akkor is, ha a fölkelő nap fényeit csodálta, akkor is, ha a beköszönő tavaszt ünnepelte, vagy éppen a Tisza partján a lombos fák alatt sétált. Bármerre is tekintett ő, ég és föld, a közel és a messze Jézus istenségét hirdette: fényes csillag volt ő a szép napkeleten (Jézus élete).

Egész költészetében a megváltás csodáját méltatta és hirdette, verseiben úgy követte Krisztus életét, hogy rendre eljutott a megfeszített gyötrelméig. „Még omlik egyre véred harmata, / Mert bűneink megújítják sebedet” – írta az óbecsei plébános Jézus szíve című versében, majd így folytatta: „Két ezred éve hordod e sebet, / És még ma sem gyógyult be teljesen. / Kiontottad miattunk véredet… / S bár ámulunk a csodás szerelmeden: / Tanulni tőled még nem akarunk; / Szívünk hideg, nincs benne szeretet; / Alázatosak, mint te, nem vagyunk, / És nem követjük szelídségedet.”

Szulik József költeményeiben folyton visszatért Krisztus megfeszítésének, meghalásának és föltámadásának misztériumához. Krisztus a Golgotán című versében ő is a Getszemáni kertben a gyászoló olajfák alatt járt, amerre a Mester egykor utolsó földi útját lépte, „míg vérverejték áztatá bús arczát”, botladozva elvonult. A Nagypéntekre című versében a költő már a megfeszített lábainál áll, s így mondja el imáját:

Jézus, Isten, szent Megváltóm!

Hagyj kereszted mellett állnom:

Hadd osztozzam keservedben,

Sok kínodban, sok sebedben;

Legalább úgy, mint Magdolna,

Bűnbánattal leomolva!

Én oltám ki drága élted,

Hadd haljak meg én is érted!

A Húsvétra című versében Krisztus sírjának súlyos kőszikláját emelné, hogy segítsen eloszlatni „a bősz pokol kárörömét”, míg A föltámadás ünnepén című költeményében már a megváltás öröme emelte őt is a magasba. A sziklába vájt szirt-boltozat még csöndes és néma, a hajnal még csak gyöngén derengő, halovány az arca, de Saloma, Mária és Magdolna titkot sejtve Jézus sírjához igyekeznek. Odaérve döbbenten látják: „Kinyílt a sír, az őr fut, retteg… / Ím, angyal ült a kő fölé”. Ők az első tanúi a föltámadás csodájának. A társaságukban azonban ott van a költő is, aki a föltámadás hírére megérkező Péter és János apostolokkal együtt zengi:

Ragyogj nekem dicsőségeddel

Éltem homályos utain,

Ne hagyd megint bűn ösvényére

Eltántorodni lábaim.

Szíved sebét, mely tündököl most,

Vésd bús szívembe kegyesen;

A bűn sírjából feltámadva,

Szívem csupán tiéd legyen!

Szulik József a költőtársáról, Dömötör Pálról írta: költészete nem szórja a fényes, tarka képeket, hasonlatokat, sokkal inkább érzelmeivel, melegségével, közvetlenségével és szeretetre, tiszteletre méltó énjével hat az olvasóira. Ám ahol költői képeket használ, azok „oly szépen simulnak az eszméhez, az érzelemhez, a mint csak az igazi, szív szerénti költőknél található”. Szulik József költészetében a kései olvasó is az érzelem, a belső megindultság őszinteségét, s ennek közvetlen megnyilatkozását csodálhatja.