Ferencesek a Délvidéken II.

Az elmúlt évszázadok során a délvidéki katolikus egyház liturgikus feladatainak jelentős részét a ferencesek látták el, akik a hívek lelki gondozása mellett a XVIII–XIX. században az iskolák alapításában is jelentős szerepet vállaltak. Egykori érkezésük azonban rettenetes háborúk során történt. Salamon Ferencz Magyarország a török hódítás korában (1885) című munkájában kiemelte, több évtizedes küzdelem után a bosnyák ferenceseknek 1647-ben sikerült a kezükbe venni a dél-magyarországi misszióik irányítását. A defterek adatai szerint a török hódítás a világi papság 60–70%-át azonnal, még a háborúk során elsöpörte, a papok száma az ezt követő két évtizedben ennek is a 30%-ra csökkent. A katolikus papság vesztesége tehát mintegy 90% volt. Tény, hogy a török uralom százötven éve alatt a hódoltság területén egyetlen magyar püspök sem működött. Szakály Ferenc Katolikus hierarchia a török hódoltságban (1991) című tanulmányában hangsúlyozta: egyháztörténeti tekintetben általánosan elfogadott az a nézet, hogy a hódoltsági püspöki székekre kinevezett főpapok alig, vagy egyáltalán nem törődtek híveikkel. Pozsonyban vagy Bécsben élve folytatták hivatali és politikai tevékenységüket, egyházmegyéjüket pedig legfeljebb kiegészítő jövedelemforrásnak tekintették. Kivétel volt Draskovich György pécsi püspök, akinek az 1559. évi körlevele ékesen bizonyítja hívei iránti elkötelezett szeretetét. Csohány János A XVI. századi református egyház és a török című tanulmányában így fogalmazott: „A török azt a felekezetet engedélyezte, amelyet a nép kért, és amelyért fizetett. A meghódolt lakosság pacifikálása, helyben maradása, termelési kedve érdekében – kellő fizetség után – készséges volt a török, engedte, hadd válogasson a magyar a felekezetek között.”

Fraknói Vilmos hatalmas, három kötetes Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel (1901–1903) munkájában részletesen bemutatta, hogy a hódoltság idején a Rómával kapcsolatban álló egyháziak csak a déli országrészen – Szlavóniában, Baranyában és a Temesközben – folytathatták tevékenységüket, így a missziószervezés is csak ezeket a területeket érintette. Másrészt az egyházi följegyzések a reformáció rohamos terjedése ellenére alkalmanként katolikus közösségek fennmaradásáról is tudósítanak, amelyek – elsősorban Baranyában és a Temesközben – minden lelkipásztori ellátást nélkülöznek. A korabeli vizitációs jelentések szerint a XVII. század derekán a szerémségi és a Dráva melléki katolikusok száma nem haladta meg a húszezer főt, egyházi központjuk pedig a vikárius plébániája, Nijemci volt. Papjaik száma mintegy tíz fő körül mozgott, ami a bosnyák ferencesekhez képest elenyészőnek tűnik ugyan, de a hódoltsági körülmények között mégiscsak számottevőnek tekinthető. Molnár Antal Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) (2002) című monográfiájában részletesen kifejtette: a Dunántúlon a legnagyobb katolikus szigetet a Pécstől keletre–északra–észak-nyugatra félkörívben elhelyezkedő mintegy hatvan falu jelentette. „Baranya nemcsak a hódoltság szellemi központja, Sztárai Mihály, majd az antitrinitárius hittérítők működési területe volt, hanem a katolikus ellenállás fő bázisa is.” A Dunántúl mellett az Alföldön sem a régi vallás hívei játszottak vezető szerepet. Gyöngyösön, Szegeden és Jászberényben a ferences kolostorok „olyan mély társadalmi gyökerekkel rendelkeztek, hogy a szerzetesek hatására a városi lakosság számban és tekintélyben súlyosabb része maradt hű apái hitéhez”. A három kolostor a török hódítást követően is fennmaradt, falaik között viszonylag tekintélyes létszámú szerzetes lakott. A Szeged Alsóvárosi Ferences Rendház irataiból kiderül: a szegedi kolostorban 1544-ben 6 pap, 1570-ben 5 pap és egy laikustestvér; a gyöngyösi kolostorban 1550-ben 5 pap és 5 laikus testvér, 1570-ben 13 pap, 3 klerikus és 8 laikus testvér; a jászberényi kolostorban 1544-ben 6 pap és 11 laikus testvér, 1567-ben 15 pap működött.

Borsa Iván–Tóth István György Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól 1651–1658 (1989) című tanulmánya szerint a Bácskában jelentős katolikus közösséget alkottak a XVI. század végén, a XVII. század elején megtelepült bosnyákok, „akiket már a korabeli források is sokácoknak és bunyevácoknak neveztek” [?]. A XVII. század derekán készült jelentések szerint fontosabb településeik Bács, Baja, Bajmok, Béreg, Bukin, Gara, Hercegszántó, Jánoshalma, Kolut, Mélykút és Zombor voltak. Emellett szintén számos katolikus közösségről tudunk a Marostól délre, mindenekelőtt Lippa, Temesvár és Karánsebes környékén, illetve a Karas völgyében. „Ez utóbbi területet a katolikus krassovánok, egy a XIV–XV. században Koszovóból északra húzódott szerb–bolgár–albán–aromán keverék népcsoport lakta.” Ugyancsak a XVII. századi beszámolókból körvonalazódik egy dél-dunántúli délszláv katolikus sáv Somogy és Baranya megyék Dráva menti részén, illetve északabbra Kanizsa, Atád, Sziget és Bátaszék központokkal. A XVII. század derekán az egész hódolt Magyarországot bejáró Matej Benlić a hódoltsági katolikusok számát 170 000 főre taksálta, ebből 50 000 Szlavóniában, 16 000 a Szerémségben, 52 000 a Dunántúlon, 9000 a Bácskában, 11 000 a Maros–Tisza–Duna közében (csanádi egyházmegye), 2000 Buda és Esztergom között, végül 30 000 a váci és az egri egyházmegyében élt.

A ferencesek idővel meghatározó szerepet játszottak az oktatási intézmények létrehozásában és működésében is. Iványi István Szabadka történetében megírta: 1746-ban a városi tanács azzal a kéréssel fordult a helybéli ferencrendi szerzetesek tartományfőnökéhez, hogy megfelelő tudással rendelkező atya közreműködésével szervezzék meg a fiatalok latin nyelvoktatását „a syntaxisig bezárólag”. A provinciális készségesnek bizonyult, és már a következő évben, 1747-ben a városba érkezett Porubszky Tamás atya, aki a kalocsai érsek engedélyével oktatta a fiúkat a latin nyelvre. Fél évszázad múltán, az 1794–1795-ös tanévtől a Szabadkán működő három grammatikális osztály átalakult ötéves gimnáziummá, így 1796. február 22-én Sümegi Ferenc ferencrendi szerzetes már a teljes vertikumában működő intézmény vezetőjeként foglalta el az igazgatói posztot. Százhúsz éves története során, 1920-ig a főgimnázium fölbecsülhetetlen értéket teremtett a magyarságunk számára.