A ránk szakadt aszályos időkben a természet elképesztő pusztulásáról szólnak a hírek, patakok, folyók, mocsarak és tavak pillanatok alatt tűnnek el a perzselő napsütésben, vidékünk lassan kiégett tájjá, sivataggá változik. Az emberek többsége most döbben rá, milyen bűnös közönnyel viseltettünk eddig a hozzánk mindig kegyes és jóságos természet iránt. Pedig az elődeink között is akadtak bölcs előrelátók, akik figyelmeztettek a felelősségre. Közülük is messze kiemelkedik a titokzatos Herold Gyula Béla, a maga korában népszerű hírlapíró.
Felettébb izgalmas lesz kideríteni, ki is volt valójában Herold Gyula Béla, aki a XIX. század utolsó éveiben a természet csodáit és határtalan szépségét bemutató versei, elbeszélései és tárcái révén vált a zombori Bácska – olykor a Zombor és Vidéke című lapok – kedvelt írójává, s aki ifjú fejjel csónakon végigutazta a Kazán-szoros tajtékzó poklát, hogy a megfékezhetetlen örvények évekkel később már a világháború legvéresebb eseményeinek színterére, a dél-szerbiai komitácsik közé sodorják őt. Pályája – minden tényszerűség hiányában – csak az 1906 és az 1933 között immár Budapesten, csendőr-főhad¬nagyként megjelent műveinek részletei alapján követhető nyomon.
Eltűnnek az állóvizek (Fotó: Molnár Edvárd)
Herold Gyula Béla írásai 1897–1902 között rendszeresen megjelentek a Bácska című lapban, jelentkezését azonban az első pillanattól kezdve titok fedte, a hírlap 1897. december 7-i számának Szerkesztői üzenetek című rovatában ugyanis ez olvasható: „H-ld Gy. B. kérjük magát megnevezni. Sem hely, sem kelet nincs a levélen.” Az azonosítás minden bizonnyal megtörtént, mert a december 10-i számban már Herold Gyula Béla névvel megjelent az Egy fészkelő-telep pusztulása című, a madarak védelmét szorgalmazó írása. Személyét, alakját azonban a történeti kutatás sem a tanítók-tanárok, sem a hivatalnokok, sem az egyházi méltóságok sorában nem leli, egy következő – 1899. december 8-án megjelent – szerkesztői üzenet is mindösszesen ennyi: „H. Gy. B. Szivac. Megvannak, közöljük. Köszönjük.”
Hogy a szerző népszerű lehetett az olvasók körében, ékesen bizonyítja, hogy 1900-ban a zombori Bittermann Nándor és Fia könyv- és kőnyomdájának kiadásában Ifjúságom címmel megjelent Herold Gyula Béla verseinek és válogatott publicisztikai írásainak kötete. Az én életem című versében így mutatkozott be a szerző:
Az én életem nem virágos róna,
Az én életem homoksivatag.
S mi dalt s virágot tépegettem róla
Álom-világból loptam oda csak…
Az én bánatom nem gomolygó felhő,
Az én bánatom virághervadás.
Az én bánatom halkan síró szellő,
Erdő mélyéből galambzokogás…
A kötetbe gyűjtött írások a szerző mérhetetlen természetszeretetéről árulkodnak. A Mocsarak világában című cikke beköszönő soraiban így szólította meg az olvasóit: „Jöjjenek velem Bácska legdélibb részére, ahhoz a parttalan hatalmas mocsárhoz, melyet Isten tudja hány száz év előtt terített oda az ős erő, s melyet titáni társa, a Duna nem engedett elpusztulni.” Elmondása szerint csillagfényes augusztusi éjszakán látogatta meg kísérőjével a mocsári vidéket. „Az alföld enyhe égalja alatt még a szellő is lágyabban susogott. A kék égen alig úszik egy-egy bárányfelhő, a csillagok csaknem égető fénnyel ragyognak alá” – írta ihletett soraiban Herold Gyula Béla, aki érezhetően otthonos volt a természet világában. „A mély víztisztások feneke sötétes-zöld, át meg átszőve végtelen hínár-rostokkal, melyeken a tórongy (népies nevén a békanyál) és eleczke arany-sárga virágai díszelegnek. Elérkezünk a halál birodalmához, a bőzhödt békanyállal fedett posványhoz. Némi borzadályt érez az ember, ha meglátja ezt a süppedékes ingoványt, melynek széle süllyed a ritkán látogatók lába alatt. […] Sietni kell innen a nézőnek, ha nem akarja a halált magába lehelni.” A távolban a „Fruska-Góra hegyeinek” kékes ködéből kellő méltósággal előbukkant az ezüstfényű hold, „szellemarcával kíváncsian bámulva a nádas fenekére”.
Herold Gyula Béla rajongott a természetért, A madarak életéből című írásában egy cinege család és a seregélyek harcát mutatta be, Egy fészkelő telep pusztulásáról című munkájában pedig a Duna-melléki erdőben élő szürke gémek tragédiájáról szólt. Korábban a bezdáni erdő nyugati részében tekintélyes gémtelep létezett, a „mintegy 4 hektárnyi területen minden fán volt 2–3 fészek, sőt, láttam olyant is, melynek hatalmas koronája 8-at ringatott. A gyarmat lakói senkitől sem zavartatva, csendes nyugalomnak örvendtek.” Az elmúlt év elején azonban már a korábban oly vidám telepen a pusztulás szomorú képét láthatta; az emberek sorra kivágták a madarak által lakott fákat, mit sem törődve a fészkekkel, „a félmeztelen, tehetetlen kicsinyekkel, melyek ezáltal nyomorultul pusztultak el. Láttam a számtalan favágót fejszével kezökben, amint hatalmas csapásokat mérnek a fatörzsre.” Azóta a régi madárgyarmat helyét csak mélyedések, az egyes fák helyei jelzik, s lakóik beljebb menekültek, hogy nemsokára onnan is kiűzessenek. A Védelmet a madaraknak! című írása alatti apró kis jegyzet elárulta: munkáját az országos állatvédő egyesület kitüntetéssel jutalmazta.
A Bácska 1898 novemberében és decemberében nyolc részletben közölte Herold Béla Gyula Apatintól Orsováig című, egészen különös úti beszámolóját. A szerzőt a természet imádata különös utazásra késztette: három, hozzá hasonló módon merész társaival „öt méter hosszú csolnakban és a hozzá tartozó felszereléssel” utazták be az Al-Dunát. Egy szép nyári alkonyatban a Duna-parton született meg az elhatározás: „Miért ne ülhetnék én is csolnakba, rábízva magam a lágyan ringó habokra, mint a halász vagy a molnár? Mint rohanna velem a gyors víz szebbnél-szebb tájakon keresztül, hátra hagyva várost, erdőt, falvakat, hegyeket a rajtuk lévő váromladékokkal. Minduntalan más panorámát mutatva a táj; mily fenséges lenne, amint a partot szegélyező hegyek fehér házikóikkal, rendezett szőlőikkel lassan hátramaradnának a hold bágyadt fénye mellett, avagy a reggeli szürkületben?” A természet egyébként is andalítólag hat a kedélyre, nyílt lelkűvé teszi az elfáradt, bizalmatlan embereket. „A víz kicsiny korunktól kezdve a mi elemünk volt – vallotta meg a szerző –; egyenlő biztonsággal jártunk rajta a legnagyobb hullámzásban, akár úszva, akár lapáttal kezünkben.” Egy hajnalon azután Apatinnál csónakba ültek, és megkezdték feledhetetlen utazásukat lefelé a Dunán.
