Az ismeretlen Herold Gyula Béla természetért rajongó írásait 1902 után hiába keresték az olvasók a Bácska lapjain – a szerző, amilyen váratlanul jelentkezett, olyan váratlanul tűnt el a zombori hírlapokból. Annak sincs nyoma, hogy eljutott-e a megyeszékhelyre annak híre, hogy 1906-ban Nyomon címmel bűnügyi elbeszéléseit tartalmazó szerény kötetét Budapesten az igen előkelő Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet jelentette meg. Komoly érdeklődést azonban csak az 1914-ben megjelent Csendőrök című könyve váltott ki, amely a szerzőnek meghozta az írói elismerést is. Kötetét névtelen méltatója a Csendőrségi Lapok 1914. június 21-i számában méltó folytatásának véli Herold Gyula Béla addigi értékes szépirodalmi, „vagy talán szeré¬nyen betűkbe is önthetném e szót; csendőr szakirodalmi” munkásságának. Herold főhad¬nagy ugyanis egyike azon kiváló íróknak, akik a csendőrök, „a közélet és az állam e hűséges, csendben – mindig csak és kizárólag a köz javára – dolgozó katonáival és azok nehéz, fáradságos életével, küzdelmes szolgálataival” ismerteti meg az olvasóit. A kötet kedves, hangulatos kis elbeszélései értékes részleteket közölnek a csendőr-ember életéből. A Csendőrök című könyv „a jó katonai szellemben nevelt, fegyelmezett, értelmes, nemes gondolkodású, lovagias érzelmű, melegszívű, kötelességtudó csendőrt állítja olvasói elé”. Nincs a könyvben semmi póz, semmi hamisság. Úgy ír a szerző, ahogyan a valóságban érez, egyszerű történetek ezek, egy¬szerű katona-emberekről.
Herold Gyula Béla Csendőrök című kötetének hét elbeszéléséből immár az is kiderül: írójuk nevezetes al-dunai csónakkirándulása mellett – vagy az azt követő években – komoly csendőri hivatást is teljesített a történelmi Magyarország déli határán. A kísértet című elbeszélése a Fehértemplom közelében, a csendőrök és csempészek között lezajlott véres összecsapásról szól. „Alkonyodott. Alaktalan árnyak szállongtak a sejtelmes ősfolyam felett, mely itt úgyszólván két sziklafal közé zárva folytatja örök útját a tenger felé. A fantasztikus alakú sziklák is titokzatos mélységek fölé lassan, lassan leszállt a novemberi éjszaka csüggedt homálya. Fönt, magasan, a hegygerinczen, úttalan utakon, a cserjék és törmelékek között két fekete pont mozgott lefelé.” Két csendőr, Lukács meg a társa, Oláh járta a vidéket, akik Simon György erdőkerülő titokzatos halála ügyében nyomoztak. Az áldozat akkor halt meg, amikor felfedezte és leleplezte a szerbiai csempészek egyik mindenre elszánt csoportját.
Megindítóan szép, szinte Jókai tollára illik a Benedek őrmester című történet, melynek hőse, Benedek Gábor csendőr társával, a Duna beláthatatlan mocsaraiban a gyilkos Balogh Ferke nyomába eredt, aki a csendőrök elől menekülve bevetette magát a nádasba. „Az út szorosan a parttalan víz mellett kanyargott. Nem tudta senki honnan jön, és hová visz. Mert mindenki csak addig ment rajta, amíg éppen az útja irányába esett, de egy ember talán végig sosem járta meg. Ameddig a szem ellátott, le a Duna felé, egy végtelen nádtenger volt az egész láthatár. A nádon túl pedig ismeretlen mélységű vizek, amelyeken talán ember lába soha nem taposott.” A mocsár és láp egyébként arrafelé a halál birodalma, tisztességes ember messze elkerüli, s legfeljebb néha mutatkozik a környéken egy-egy vízen járó pákász vagy megszállott halász. A két csendőr lassan, kellő óvatossággal lépegetett a keskeny úton előre, miközben egyre sűrűbb mocsári páragőz vette őket körül. Aztán minden elsötétedett körülöttük… Benedek Gábor őrmester lassan tért magához, s ahogy föltekintett, a fölfelé szálló párázaton keresztül egy sziget körvonalai látszottak, egyik szögletében törpe vörösfűz bokrok között takaros nádkunyhó emelkedett; Balogh Ferke egyik titokzatos tanyája volt. Két esztendeje már, hogy Weisz Salamon haláláért kereste ezt az embert. És ő most ennek az embernek köszönheti, hogy életben maradt, hogy létezik. S amíg a tűz mellett melegedett, Balogh Ferke elmondta a gyilkosság történetét: Weisz gazda, a vizek árendása kegyetlenül bánt a neki kiszolgáltatott emberekkel. „Felibe voltunk – mesélte nem leplezett keserűséggel. – Ami halat, csíkot fogtam, ami szárnyast lőttem, annak a fele őt illette. Én becsülettel leszámoltam a zsákmánnyal. De ő mindig kevesellte. Egyre hitetlenkedett, morgott az osztozásnál. Különösen a kócsag madarakkal akadékoskodott, mert az volt itt a legdrágább portéka.” Aztán megtörtént a gyilkosság, valaki az iszapba fullasztotta Salamont. Mondják, félóráig is kiáltozott segítségért. Lehetséges, az iszap lassan nyeli el az embert. „Nem mondom, hogy búsultam volna miatta – folytatta Ferke a történetet –, de a lelkiismeretem tiszta volt. Csak akkor ijedtem halálra, amikor híre ment a faluban, hogy én állítottam félre az útból az árendást.” Balogh Ferke azonmód elbujdosott a mocsarak világába. S most az őt üldöző csendőr itt fekszik az ő tanyáján.
Benedek Gábor őrmestert levette lábáról a mocsár levegője. Alig lehetett ráismerni. Folyton nyöszörgött, és hányta-vetette magát a fűben. Napok múltán, amikor némi erőre kapott Balogh Ferke megszervezte, hogy a beteg embert társai visszavigyék a csendőrlaktanyába. Az őrmester a fölépülését követően, hálából visszament a mocsárba a derék Balogh Ferkéért, és kihozta őt is abból a bűzhödött világból.
Herold Gyula Béla Csendőrök című kötetének elbeszélései mind megannyi al-dunai csendőrtörténet, élet-halál harc a határon átlépő szerb martalócokkal és az erdők mélyén rejtőző román rablókkal. A Dumitru Pop című írás a csendőrök és a csempészek harcában a két ellenkező oldalon álló román testvérpár történetéről szól, melyben csak a véletlenen múlott, hogy nem került sor testvérgyilkosságra. A Tűzpróba a csendőrségnek a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Duna menti erdőkben fölöttébb elszaporodott zsiványokkal és útonállókkal vívott összetűzéseiről szól, míg az Emberek vagyunk című elbeszélésben a pisztránglopáson tetten ért szegény ember, Vér István sorsáról kell a hivatalnak dönteni. Galambos Péter csendőrre várt az ítélkezés, ám mielőtt szóra nyitotta volna a száját, a templom tornyában megkondult a lélekharang, s Galambos tudta, hogy a beteg lánya meghalt. Megindultságában, belső sugallatra hallgatva, Galambos Péter, a csendőr, a háza előtt szabadon engedte a szerencsétlen embert.
