1933-ban Budapesten a Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság kiadásában jelent meg Herold Gyula Béla Tábori csendőrök című, két kisregényt tartalmazó kötete. A Bandaharc, és a Keresztes őrmester története egyaránt az első világháború idején játszódik Szerbiában. A Bandaharc kegyetlen gyilkosság részletes leírásával indul: a sziklás völgy mélyén rejlő úton három lovascsendőr léptetett. Libasorban, csöndben haladtak előre, a lovakat borító tajtékos izzadtság elárulta, hogy aligha jöttek lépésben az úton. A lovasok is csatakosak voltak, „ragadós és folyékony ó-szerbiai sár lepermetezte őket a fejük búbjáig”. Egy éles fordulónál a völgy váratlanul összeszűkült, a kétoldalt húzódó hegylánc egyre magasabb és meredekebb lett. A lovasok váratlanul golyózáporba keveredtek, és a sziklák rejtekében lapuló ismeretlenek lelőtték Mihályt és Pétert. A környéket, a hegyek rejtekeit titokzatos fegyveres bandák uralták. Amikor a csendőrgyilkosság történt, a szerbeknek már hónapok óta nem volt egyetlen szál sorkatonájuk sem Szerbiában. A hazájából kiszorított hadsereg valamerre Korfu felé vitorlázott a tengeren. „De a rendes katonaságnál százszorta veszedelmesebb és elszántabb komitácsi-bandák szerb földön maradtak – írta mintegy magyarázatként a Tábori csendőrök című elbeszélés szerzője. – Elaprózva, kettesével-hármasával, parasztruhákban behúzódtak a magas hegységek erdő borította, félreeső szakadékaiba, s onnan szították a megszálló csapatok ellen a gyűlölet izzó parazsát, hogy az végleg ki ne aludjon. Láthatatlanul bukkantak föl, és láthatatlanul tűntek el, mintha csak a föld nyelte volna el őket, ha erősebb csapat kísérelte meg kézre kerítésüket. De ahol felbukkantak, nyomukat mindig kiömlött, piros vér csíkozta meg, vagy a kegyetlen halál takarta be. Ennek a lehetőleg kockázat nélkül, de mindig orvul támadó szervezetnek nincs írott vagy könyvbe foglalt szabályzata. Csak apáról fiúra szálló, évszázados hagyománya van. És rettenetes gyakorlata.” A Jasztrebác és a Kopaonik vad, farkasok lakta fekete hegységei és irdatlan szakadékai biztos menedéket nyújtottak nekik minden őket üldöző csapat ellen.
Ebbe a veszedelmes körzetbe a belgrádi katonai kormányzóság a kóborló bandák fölszámolására egy teljes hadlétszámú ezredet rendelt ki. Ez a pompásan felszerelt csapat a szépen hangzó Portyázó-ezred nevet viselte. A hadvezetőség a katonaság mellé néhány ezer tábori csendőrt is kivezényelt ebbe a tűzfészekbe. A parancsra valahol az erdélyi havasok alján, negyven magyar csendőrrel vonatra ült egy tapasztalt csendőrtiszt, „és elindult, hogy a zsebében lévő távirat értelmében átvegye a parancsnoklást ebbe a szerb pokolba dobott tábori csendőrök fölött. Ez a valaki Herendy Bálint csendőr százados volt.”
A Morava-parti kis szerb város háború viselte tiszti étkezdéjében, az esti sötétben hárman ültek az asztalnál: Herendy Bálint mellett Berges János ezredes, akit az olasz pokolból vezényeltek Szerbiába, a horvát Járics őrnagy, és arról beszélgettek, hogyan kellene megoldani a komitácsi-kérdést. Eddig minden erőfeszítésük hiába való volt, az embereik sorra elvéreztek a hegyekben. Herendy korábban – egyetlen magyarként húszezer német között – egy porosz hadosztálynál szolgált, ahol német tábori csendőröket vezényelt. „A tervem röviden az – vázolta elképzelését Herendy csendőr százados –, hogy teljesen a komitácsik módszere szerint a csapatomat negyven apró bandára osztom. Minden bandának egy magyar csendőr lesz a vezetője.” Járics őrnagy emberei között volt a bácskai Horvátovits Péter őrmester, aki oly tökéletesen beszélt szerbül, mintha „beleszületett volna”. Az őrmestert a szerbek egyszerűen Goszpodin Pérónak nevezték, aki bár ki nem mondottan, de nyilvánvalóan a kedvencük volt. „Az esze is, a szíve is mindig a helyén volt.” Mindahányan válogatott és értelmes magyar csendőrök voltak. Maga Herendy Bálint csendőr százados legalább négy-öt évvel volt fiatalabb az átlagban negyven felé ballagó embereinél, de ezek egymás között mégis rendszerint csak úgy hívták, hogy az öreg. „Alkalmasabb jelző híján ezt inkább Herendy varázslatos egyéniségének lenyűgöző ereje váltotta ki belőlük.” Az ő komitácsik ellen vívott sikeres harcukról szól kendőzetlen őszinteséggel a Tábori csendőrök című elbeszélés. „Amiket a magyar csendőrök ott lent, abban a tűzfészekben csináltak, azok már nem is történetek, azok már lassan a legendákhoz járnak közel” – írta hőseiről Herold Gyula Béla.
A Szerbiában szolgáló tábori csendőrök sorába tartozott Herold Gyula Béla másik kisregényének, a Keresztes őrmester című munkájának hőse, Keresztes András őrmester is, akinek alakjában a regényíró minden bizonnyal önmagát mutatta meg. „Lent a szakadékos völgy mélyén még teljes volt a sötétség. Az éles völgykanyarulat jobb oldalán végig húzódó rövid hegyháton, az erősen szétlőtt lövészárokban egy messze előretolt század feküdt. Tulajdonképpen szerb árok volt. Előző nap irtózatos ágyútűz söpörte végig, s a század úgyszólván ingyen jutott birtokába. Csend volt. Az árok fenekén gubbasztva, elnyúlva aludtak az emberek. Csak az őrszemek voltak ébren. Egymástól tízméternyi távolságra, a sánc szélére fektetett fegyverek fölé hajolva, úgy álltak, mint az oszlopok. Mereven, mozdulatlanul. Mint egy titokzatos építmény még titokzatosabb, rejtelmes szobrai. Csak a szemük élt, amellyel belemeredtek a decemberi hajnal ólmos párázatába. És talán a lelkük, mely mérföldes csizmákban távoli vidékek apró házai között járt.” Köztük volt Keresztes András őrmester, a negyedik szakasz parancsnoka, a harminc-negyven év közötti, nyúlánk, jóképű férfi, akit igazán kemény fából faragtak. Amikor kitört a világháború, ő már tizenhárom év óta csendőr volt. „Önként jelentkezett a frontra is, amikor a szerbek elleni második nagy, általános támadás előtt a magyar csendőrök között szerbül tudó tiszteket és altiszteket kerestek. És a nyolc hét óta tartó vérzivatarban, amíg eddig a dél-szerbiai hegyszakadékig jutottak, a szíve egyszer sem vert sebesebben, mint a legbátrabbaké.” A Szerbiában szerzett háborús élményei nyomán született Herold Gyula Béla Tábori csendőrök című kötete, mely kiváló forrása lehet a magyar történetírás által máig kellőképpen fel nem dolgozott, ezért az olvasó számára ismeretlen eseményeknek.
