Ismét halottja van a Kárpát-medencei magyarságnak, Lendván, hetvenkilenc éves korában meghalt Tomka György, a szlovéniai magyarság eleven lelkiismerete. Tomka Györgynek elévülhetetlen érdemei voltak az egykori Jugoszlávia romjain megalakult független Szlovénia magyarságának közösséggé szervezésében. Az 1990-es évek első felétől vállalt aktív szerepet a magyar érdekvédelmi tevékenységben, 1998–2006 között elnöke volt a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Tanácsának. A háborús Balkán mérhetetlen gyötrelmeinek ismerőjeként a vajdasági Ágoston András, a horvátországi Pasza Árpád és Jakab Sándor mellett a szlovéniai-muravidéki Tomka György is ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a kegyetlen jugoszláv háború után – ha immár külön-külön államban is, de mindenképpen a közös történelmi tapasztalatok birtokában – szuverén politikai közösséggé szervezte a magyarságot. A Lendván megjelenő Népújság 2022. október 12-i számában Tomka György emlékére 1943–2022 című írásában búcsúzott a kiváló közéleti embertől, akinek meghatározó szerepe volt „a maroknyi Mura menti magyar közösségnek a Kárpát-medence térképére helyezésében”. Pályája áttekintésekor a Népújság kiemelte: a Tomka család a történelmi Magyarország különböző tájairól került az Osztrák–Magyar Monarchia idején polgárosodó muravidéki Alsólendvára, ahol szorgalmas munkával teremtett magának tekintélyt, és lett köztiszteletnek örvendő kereskedőfamília. „A polgári értékrend melletti kiállásért és a magyar kötődésért a sorsfordulókkal teli 20. században nem járt dicséret – írta a lendvai lap –, sokkal inkább fenyegetés és megtorlás.”
Az 1990-es évek háborúit követően a magyar kisebbségeknek évszázados gyötrelmek és megpróbáltatások terhe alatt kellett újjászervezniük a közösségi életüket, melynek történetéről a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet tudományos folyóirata, a Muratáj 2020-ban megjelent Száz év, száz csoda, száz csapás című trianoni emlékszáma közölt megindítóan szép és páratlanul gazdag tanulmányokat. Šövegeš Lipovšek Gordana „A szlovénoknak szlovén püspököt, olyant, akit megértenek” című írásában kiemelte: a történelmi Magyarországon a Muravidék jelenlegi területén 90 ezres népesség élt, „amelyről a békekonferencia szakmai közvéleménye nem is tudott”. Ezért történhetett, hogy Muravidék elcsatolására némileg „megkésve”, csak 1919. augusztus 12-e után kerülhetett sor. 1919 januárjában Klek Jožef plébános zalai és rábavidéki szlovén paptársai nevében közzétett autonómiatervezetében a két megye szlovén nemzetiségű híveinek Magyarországon belül Slovenska krajina (Szlovén Vidék) elnevezésű megyében való egyesítésének igényét fogalmazta meg. Elgondolása szerint a Szlovén Vidék autonóm szervei szabadon dönthettek volna a vallási, az oktatási és a nyelvhasználati ügyekben.
Göncz László A muravidéki magyarok kisebbségi létének kezdeti időszaka című tanulmányában részletesen bemutatta a Trianon utáni eseményeket. A Mura mentén 30 magyarok lakta település, 20–22 ezer magyar lakossal jugoszláv uralom alá került, miközben a Rába mentén, Szentgotthárd térségében 8–9, többségében szlovén falu a magyar állam keretében maradt. A Muravidék jugoszláv megszállása után a magyar közösség elnyomása a vidékre érkező szerb és horvát tisztviselők, hivatalnokok, tanítók a jelentős számú katonaság, csendőrség támogatását maga mögött tudva „államalkotó elemként nyilvánultak meg”, s jelentősen átalakították az őshonos magyar közösség életét. „Nagyon sok, a délszláv állam szempontjából veszélyesnek ítélt egyént és családot kiutasítottak, vagy olyan helyzetet teremtettek a számukra, hogy önként kényszerültek távozni – írja tanulmányában Göncz László. – Két-három esztendő után a muravidéki magyar közösség jóformán értelmiség nélkül maradt; a kivételt néhány pap, ügyvéd, valamint maroknyi iparos és kereskedő jelentette.” Az alsólendvai esperesplébános Strausz Flórián fivérével Strausz Antallal közösen írt történelmi értékelésében írta: a megszálló csapatok, „melyek két hónaponként változtak, a piszkosságban és rablásban nemes versenyt fejtettek ki. A fegyveres rablók szívesen látogatták a falvakat, raboltak magának Alsólendvának szélső házaiban is, de legnagyobb örömmel mégis a hegyi hajlékokban garázdálkodtak, úgy hogy a megszállás első fél esztendejének végén el lehetett mondani: nincsen hegyi hajlék, melyet legalább egyszer föl nem törtek, nincsen szőlő, mely terméséből ne raboltak volna.” A magyar közösség fölszámolása a két világháború között folyamatosan zajlott.
A második világháborút követő hatalomváltás után, 1945 tavaszán, a partizánterror idején a kétéves Tomka Györgyöt – nagyanyja, édesanyja és a kishúga, valamint további mintegy 560 ártatlan muravidéki magyar társaságában – a hírhedt jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA irányításával az új hatalom emberei a hrastoveci gyűjtőtáborba hurcolták. A kommunista terror börtöneiből indult az értelmiség jelentős része, amely közösséget épített a muravidéki magyarságból. Szlovénia függetlenségét követően, az elmúlt harminc esztendő során Tomka Györgynek jelentős szerepe volt abban, hogy a Lendva környéki magyarság – immár szuverén politikai közösségként – megteremtette a maga vezető értelmiségi csoportját. A muravidéki magyar közösségnek történelme során először van irodalma, sajtója, könyvkiadása, intézményes történelem- és művelődéstörténeti kutatása, és szép múzeumokba gyűjtötte a hagyományvilágának kincseit. A Muravidéken a magyar közösség társadalmi és politikai tekintetben kiválóan megszervezte az életét – amihez persze kellettek a Szlovénia biztosította feltételek is. A Mura mentén ma nincs olyan útszéli kereszt, amely ne került volna kataszteri nyilvántartásba és nincs olyan népi imádság, amely ne emelné a lelkeket a magasba.
Tomka György megjelenésében, megszólalásában, minden gesztusában a magyar polgár megtestesítője volt, láthatták ezt azok is, akik a lendvai Fő utcai Tomka-házban megfordultak. Páratlan lelkesedéssel beszélt munkájáról, lendvahegyi szőlőjéről, pincéjéről és a boráról, de még a tavaszról is, amely mindig meghozza a várva várt virágzást. „A XX. század Lendva-vidéki emlékei fakóbbak, szegényesebbek lesznek nélküle” – búcsúztak tőle magyarjai a Bánffyak vára alatt.
