Rendkívül jelentős történeti munkát tett az olvasók asztalára Németh Ferenc és Várady Tibor, amikor Országok változnak, kultúrák maradnak címmel az egykori Nagybecskerek, tágabb értelemben Torontál vármegye – a Bánát – művelődéstörténetének eddig kevésbé ismert fejezetét, a polgári művelődési élet, ezzel együtt a helyi irodalom kibontakozásának történetét írta meg. Munkájuk ugyan évfordulóhoz kötődik – az alcíme szerint Száz éve, 1921-ben kezdte meg munkáját Nagybecskereken az utódállamokban először jóváhagyott magyar kulturális intézmény, a Torontálvármegyei Közművelődési Egyesület –, témájuk azonban a régió közel kettőszáz éves történetébe nyújt betekintést. A. Sajti Enikő a kötethez írt Előszóban lényegre törő pontossággal állapította meg: az egyesület története nemcsak e jeles évforduló miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert az előzmények a Torontáli Nemzeti Kaszinó 1832-ben történt megalakulásáig vezethetők vissza.
Németh Ferenc A lokális előtörténet: a nagybecskereki Torontáli Nemzeti Casinótól (1832) a Révai Körig (1881) című tanulmányában Becskerek reformkori polgári fejlődésében vélte látni az egyesületi élet igényének megjelenését. A szerző szerint a XIX. század első felében a város művelődési életében két tényezőnek volt kiemelkedő szerepe: a kaszinónak és a színháznak. „A kaszinóban adott egymásnak találkát a becskereki értelmiség: a megyei tisztviselők, az ügyvédek, az uradalmi intézők, a nagykereskedők és földbirtokosok.” A kiváló történetíró, Debreczeni Bárány Ágoston, a regensburgi származású nyomdász, Pleitz Ferenc Pál, és a gimnáziumot alapító piarista szerzetesrend lelkes tagjainak a világa volt az, amely szellemi frissességet hozott a Bánát szívébe. Németh Ferenc szerint „a Torontáli Nemzeti Casinó gyújtotta meg először a közművelődés mécsesét a Bega menti városban 1832. november 12-én, amikor megnyitotta kapuit.” Az alapszabálya szerint: „A Casinó a szépet, a jót s hasznosat, finom ízlést, csinosodást, közhasznú elmélkedést kifejtő, nevelő s mívelt társalkodás egyetemévé szánt hely.”
Hagyományaira épült az 1885. március 28-án megalakult Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület, amely egészen 1919-ig, a Délvidék elcsatolásáig folytatta tevékenységét, 1905-ben a TMKE alakította a Szabad Líceumot, Bánát legnépszerűbb és legerősebb kulturális szervezetét is. Az újonnan alakult délszláv államban azután a magyarság egyesületeinek működése lehetetlenné vált. A. Sajti Enikő szerint a több mint félmillió vajdasági magyart a hivatalos körök szemében az tette különösen veszélyessé, hogy „1918 előtt ők voltak az államalkotó nemzet, a Délvidéken tehát a magyar állameszme ütközött az új állam érdekeivel”. A magyaroknak 1922. július 26-ig az optálási jog lejártáig még állampolgári jogaik sem voltak, a számukra tilos volt politikai, kulturális szervezeteket létrehozni. A lelkes nagybecskereki polgárok – elsősorban dr. Várady Imre – érdeme, hogy 1921. július 18-án megkezdhette tevékenységét a Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület. Németh Ferenc idézi Csuka Jánost, aki szerint „Torontálban aránylag több magyar vezető intelligens ember maradt meg a helyén legalább az első időkben, mint Bács megyében, és így már az első tapogatózó próbálkozásoknál igen értékes segítőtársak állottak mellette”. Az egyesület több, mint egy évtizeden át folytatta gazdag és szerteágazó tevékenységét, mígnem 1934. április 14-én a Dunai Bánság Királyi Bánsági Közigazgatási Hivatala betiltotta a működését. A betiltás és az újrakezdés történetét Várady Tibor Magyar kisebbségi kultúrélet a jugoszláv királyságban – Betiltások és jogi próbálkozások tükrében című tanulmányában foglalta össze, melynek lényege: az 1921-ben engedélyezett és jóváhagyott egyesületi szabályzat 1. §-a értelmében az egyesület elnevezése Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület volt, amelyből törölni kellett a Torontálvármegyei kifejezést. A hatalom azonban úgy értelmezte, hogy a kihagyás után már egy jóvá nem hagyott, azaz „egy nem létező” egyesület működött. Két évig tartó jogi procedúra után 1936. november 6-án – kizárólag Becskerek területére korlátozva – Petrovgrádi Magyar Közművelődési Egyesület néven végre engedélyezték a működését. Érdemes fölidézni a lelkes támogatók nevét: elnöke dr. Várady Imre, alelnöke Kovács István prelátus, igazgatója Marton Andor, ügyésze dr. Borsodi Lajos, titkárai dr. Várady József, Nagy Géza és Böhm Károly, pénztárosa Ambrózy Zoltán, könyvtárosa Grollshammer Béla volt. A választmányi tagok Vajdaság minden részéből származtak. A munka folytatásaként 1937. február 27-én az egyesület „lelkes és nagyszerű ünnepélyt” rendezett elnökének, dr. Várady Imrének 70. születésnapjára. Az ott elhangzott méltatás szerint: „Az ő megértő és mindent átgondoló munkásságának gyümölcse az is, hogy ma sokkal könnyebb Jugoszláviában magyarnak lenni, mint évekkel ezelőtt. És egyáltalán mivé lettünk volna mi, ha elszenvedett hajótörésünk után nem adott volna a Gondviselés nekünk egy Várady Imrét.”
1940 novemberében Újvidéken megalapították a Magyar Közművelődési Szövetséget, amely szándéka szerint ernyőszervezetként fogta volna össze a délvidéki magyar közművelődési egyesületek munkáját. Díszelnöke dr. Sántha György, elnöke Krámer Gyula, alelnökei Ágoston Sándor, Korányi Elemér és Bisingen Ernő voltak. Az egyik egyesületi jegyzőkönyv szerint „a magyar kultúrszövetség megalakulása remélhetőleg megteremtette az annyira áhított magyar egységet is, úgy, hogy a jövőben már nem lesz elválasztó vonal magyar és magyar között”. Szándékaikat és terveiket azonban felülírta a történelem. Németh Ferenc és Várady Tibor Országok változnak, kultúrák maradnak című monográfiája, amely a különféle nevek alatt – Magyar Közművelődési Egyesület, Bánsági Közművelődési Egyesület, Jugoszláviai Magyar Közművelődési Egyesület, Petrovgrádi Magyar Közművelődési Egyesület – működő közösség munkájának részletes bemutatásakor a Délvidék művelődési és irodalmi életének közel két évszázados történetét tekinti át, s mint ilyen, történetírásunk hiánypótló forrásmunkája.
