A Zágrábba tartó vonat, átrobogva a Dráva folyó fölötti hídon, Magyarországot elhagyva, Kaproncán állt meg először. 1962 tavaszát jegyezte a naptár, s az ablakon kitekintve a Zágrábon át Zárába, a horvát nyelvi kurzusra igyekvő, pályakezdő ifjú Lőkös Istvánnak anyai dédszülei, Gruber János bognármester és felesége, Pálya Terézia jutottak az eszébe, akik valamikor a XIX. század végén Felsőszentmiklóst odahagyva Pozsegára költöztek. A Nagy Háború, majd Trianon végleg elszakította őket az otthon maradottaktól. Károlyvárosról érdemes tudni, hogy itt játszódik Somogyvári Gyula híres, első világháborús regénytrilógiája, a Virágzik a mandula, a Ne sárgulj fűzfa, valamint az És Mihály harcolt egyik kötetének a cselekménye. Így kezdődik a jeles tudós Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című, 2022-ben megjelent, a pályájára visszatekintő, felettébb izgalmas és tanulságos kötete.
Lőkös István irodalomtörténész, szlavista, nyugalmazott egyetemi tanár, visszatekintve tudósi pályájára, úgy vélte, ahol, és amikor csak tehette, hangsúlyosan szólt a klasszikus horvát irodalmi művek, írói életművek európai tekintetben is kiemelkedő példáiról. „Elsődleges feladatomnak tartom, hogy a horvát-magyar irodalmi kapcsolatok fénykora (középkor, reneszánsz, barokk) után hangsúlyosan szóljak a horvát-magyar viszony apályosabb korszakaiban (illírizmus, a kiegyezés kora, Khuen-Héderváry bánsága) – olykor búvópatakszerűen – tovább élő, a közös múltat pozitív előjellel feldolgozó fejezeteiről is.” Ő a szerzője az első, magyar nyelven megjelentetett Horvát irodalomtörténetnek, továbbá olyan jelentős kapcsolattörténeti munkáknak, mint a Déli szláv-magyar szellemi kapcsolatok (1997), a Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei (1997) és a Hrvatsko-madžarske književne veze (Zágráb, 1998) című kötetek. Egyedülállóan szép könyve – talán a tudományos munkásságának egyik ékessége – a szerző Litteratura kajkaviana – A kaj horvát irodalomtörténet magyar szemmel (2014) című munkája.
1962-ben Magyarországon Tito Jugoszláviája a revizionizmus veszélyes fészkének számított, ezért még a tudományok emberének is csak körülményesen lehetett beutazni az országba. Az ifjú Lőköst azonban a horvát dialektológia fölöttébb összetett kérdései foglalkoztatják: a ča, a kaj és a što nyelvjárások módfelett bonyolult története. A történelem során az első kettőt a jelenkorinál sokkal nagyobb területen beszélték, a XVIII. századi „nagy vándorlást” követően azonban a ča és a kaj dialektus terrénuma a što nyelvjárás javára egyre szűkült. 1962-ben Horvátországban az irodalmi standardként deklarált, a što nyelvjárásra épülő szerbhorvát vagy horvátszerb két irodalom, a szerb és a horvát literatúra nyelve volt. „Vagyis: van két nemzeti irodalom, de csak egy egységes irodalmi nyelve van. Arról sem hallunk semmit, hogy a ča és a kaj nyelvjárást a katolikus horvát etikai közösség tartja magáénak, azaz: ezeknek semmi köze a pravoszláv szerb népközösség što dialektuson alapuló köznyelvhez.” Öt évvel később, 1967. március 15-én Lőkös István ugyancsak Zágrábban tartózkodott, amikor horvát vezető értelmiségiek aláírásával – köztük volt Miroslav Krleža is – megjelent a Deklaráció (Deklaracija o nazivu i položaju hrvatskog književnog jezika – Kiáltvány a horvát irodalmi nyelv bevezetéséről és helyzetéről), „amely a nyelvi függetlenség égisze alatt a nemzeti önállóság igényének kimondása lesz. […] kéretik tudomásul venni, hogy a horvát irodalomnak horvát, nem pedig szerbhorvát a hivatalos nyelve.” Az utazó számára azonban ezekben az években Jugoszláviában a stabilitás látszata dominál, s nem akad a tudományos tanácskozáson részt vevők közül senki, aki sejtette volna, hogy „három évtized elmúltával az egész jugoszláv testvériség-egység közel egy évszázadon át dédelgetett illúziója egyszerre szertefoszlik”. Ezen a ponton válik Lőkös István Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című memoárkötete történeti szempontból is kiemelkedően jelentős alkotássá.
A tudósi pályája elején járó ifjúnak néhány évvel később feledhetetlen élményt jelentett Belgrádban, a zombori szerb családban született Veljko Petrovićnál tett látogatása, akivel közösen idézték föl a vidék történelmi emlékeit. A költő szerint „a modern szerb kultúra bölcsőhelye a hajdani Pest és Buda volt, ahol jómódú pesti szerb kereskedők, értelmiségiek adakozó kedve és patriotizmusa nyomán megalakulhatott a máig működő szerb kulturális intézmény, a Matica srpska, s ahol a máig megjelenő, a modern szerb tudományos és szépirodalmi szemle, a Letopis – akkor Serbske letopisi címmel – első számai megjelentek.” Vendéglátójától elköszönve, még számot vetett a fölismeréssel: micsoda példaértékű életforma tűnt tova 1920 után a Bácska és a Bánát elszakításával! Hazafelé jövet Karlócán hosszasan elidőzött a pátriárkai palota előtt, ahol a Délvidék történetének nyomasztó öröksége felett töprengett. 1690 után, a török elől menekülő, több tízezres szerbség a Seobe, a Nagy Vándorlás után java részben – Habsburg támogatással – itt talált menedéket. „Évtizedek alatt megépítették mindazt, amit ma itt látok, majd meg szellemi központtá tették a települést, végül kiötlötték a Szerb Vajdaság gondolatát, ami aztán történelmi valósággá lett 1851-ben – megint csak Habsburg támogatással –, 1920-ban pedig ok arra, hogy Magyarországtól elszakítva immár a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság egyik országrésze legyen. Sok ok arra is, hogy a magyar ajkú őslakosok, családok sokaságát űzzék el innen, s Ószerbiából és Montenegróból hozott telepesek lakják be az elhagyott házakat.” Tito partizánjainak 1944-es vérengzéseiről akkor még semmit sem tudhatott az utazó.
Lőkös István tudományos érdeklődése a közös történelmi múlt titkai és értékei iránt határtalannak bizonyult; 1965 októberében a Matica hrvatska Ivan Mažuranićról szervezett irodalmi tanácskozás résztvevője volt, majd ezt követően meghatározó alakjává vált Zágráb tudományos életének. Az 1966–1967-es akadémiai év jelentős részét ismét a horvát fővárosban töltötte. „Csak most ébredek rá: a horvát humán értelmiség számos reprezentánsát tudhatom barátomnak, jóakarómnak” – fogalmazta meg visszaemlékezésében a szerző. Krleža és Jakša Ravlić professzor mellett Sinkó Ervin, Marijan Matković, Marin Franičević, Tvrtko Čubelić etnográfus professzor, s a költő, Dobriša Cesarić tekintette őt szellemi partnerének. A velük folytatott beszélgetések összefoglalása igazi értékei a könyvének.
