Lőkös István Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című élet- és pályarajza egyik fejezetében kiemelte, ifjú évei során egy cél lebegett előtte: „a történelmi Magyarországon született és közép-európai (szerb, horvát, szlovén, román, szlovák) írók életművében megjelenő hungarustudat jelenségét egy nagyszabású irodalomtörténeti opusban bemutatni”. Heves nekibuzdulással, „napszámban” olvasta Miroslav Krleža, Miloš Crnjanski, Liviu Rebreanu, Emil Boleslav Lukáč, Štefan Krčmery és Veljko Petrović elérhető munkáit. Ez a szándék vezette őt első, 1962-ben történt – majd ezt követően valamennyi – horvátországi útja során is, amikor tudományos tanácskozások keretében, vagy kiemelkedő horvát írókkal, tudósokkal és közéleti emberekkel folytatott beszélgetései során a croatohungarus tudat – Németh László fogalmazása szerint: a tejtestvériség – még föllelhető részeit-elemeit kutatta. Elképesztően gazdag gyűjtemény mindaz, amit a nyolc évszázad horvát–magyar állami és szellemi szimbiózis tradíciójának máig ható értékvilágáról s tanulságairól sok-sok kötetet kitevő életművében a szerző egybegyűjtött.
Lőkös István 1962 tavaszán, az adriai útja során megcsodálhatta Zára városának szépségét. Zára közös történelmünk évszázadaiban számtalan szállal kötődött a Magyar Királysághoz. A Szűz Mária-templom harangtornyát 1105-ben Könyves Kálmán építette, az egyik oszlopfőn ma is olvasható: R[EX] COLLO-MA-NUS. 1102-ben Tengerfehérvárott a horvát nemesség kiválasztottjai Kálmán királyunknak – „az Árpád-ház eme kiválóságának” – a fejére tették a horvát koronát. A történelmi eseményt a XVII. századi Raguza kiváló költője Petar Kanavelović a Szent Iván traui püspök és Kálmán király (Sveti Ivan biskup trogirski i kralj Koloman) című feledhetetlen munkájában, a huszonnégy énekes eposzában örökítette meg. „Gondolhatták vajon – töprengett el a történtek felett az emlékirat szerzője –, hogy az egyezség nyolc évszázadon át érvényben marad”, s csak a XIX. század első harmadának vége felé megjelenő, a nemzeti ébredést, a „narodni preporod”-ot követő évszázadnyi időben romlik meg az 1790-ig felhőtlen horvát–magyar viszony?
A traui Szent Lovro-katedrális sekrestyéjének kincstárában őrzött kéziratos kötetben olvasható egy névtelen szerző a mohácsi csatáról és Lajos király haláláról szóló tužaljkája, panaszéneke, melynek tanúsága szerint a magyar király a menekülést már csak a lovától reméli:
Hogyha engem innen hazaviszel bátran,
jutalmazlak téged drága ajándékkal:
patádon a patkó színezüstből lészen,
kantárodat pedig kirakom gyöngyökkel,
vert arany díszíti hátadon a nyerget,
szűgyödre meg teszek szép, ragyogó selymet.
Spalatóba Marko Marulić emléke vitte a tudós magyar tanárt. Marko Marulić írta az első horvát nyelvű eposzt, a Juditot, amely a magyar Zrínyiásznak is forrás-előzménye volt. A horvát nép e jeles mű szerzőjét tekinti a litteratura croatica „atyjának”. A városban már a Főkapu feletti párkányon magyar emlék fogadja a látogatót: IV. Béla király Klissza várában elhunyt leánygyermekeinek két kis koporsója, melyek latin nyelvű felirata szerint „Bélának, Magyarország királyának leányai nyugszanak itt, akik a tatárok idején 1242. március 13-án hunytak el”.
Raguzában „emlékeim kútjának mélyéről – írta emlékiratában Lőkös István – a nyolc évszázados magyar-horvát állami és kulturális felhőtlen szimbiózis újabb példája merül fel”. A város szülötte, a XVI. századi a horvát költészet poeta eruditusa, Mavro Vratanović Čavčić gazdag életművének egyik legszebb darabjában, a Tužba grada Budima (Budavár panasza) Buda 1541-es elestét siratja el, melyben a magyar, cseh, lengyel, horvát, bosnyák, dalmát, erdélyi és ugrovlah vitézek hiánya miatt kesereg:
Ma pedig se magyar, se cseh és se lengyel,
hogy töröknek mezőben kopját szegezzen,
nincs többé Bosznia vitéze, sem horvát,
sem bátor dalmata, erdélyi s ugrovláh,
ki keresztény hitünket egyként oltalmazza,
jobbjával szablyát török vérbe mártva…
August Šenoa, a horvát romantika és realizmus jeles képviselője még ahhoz a horvát írónemzedékhez tartozott, amelynek tagjai jól beszélték a magyar nyelvet, s történelmi események feldolgozójaként „közös históriánk eseménytörténetéből válogatva regényei témáit megannyi magyar motívummal szövi azok cselekményét”. A Seljačka buna tárgya a magyar történelemből is ismert parasztmozgalom, a Gubec Máté (Matija Gubec) vezette lázadás. Šenoa „történelmi tablóján” megjelenik Draskovics György, Erdődy Péter, Alapi Gáspár és Pálffy Mihály alakja is. A horvát irodalom említett értékei elegendő indítékot szolgáltattak ahhoz, hogy „a croatohungarus tudat további jelenségei felé forduljak” – írta könyvében a jeles magyar croatista. Az 1844-ben elfogadott magyar nyelvtörvényre adott válasz volt az illír mozgalom magyarellenes magatartása. Soraikba a horvát romantika nemzedékének olyan képviselői tartoztak, mint Bogoslav Šulek, Ljudevit Gaj és Dragutin Rakovac, akik a magyarságról, a magyar kultúráról, történelemről, nyelvről és irodalomról már gúnyolódva és ellenségesen írtak. A nyolcszáz éves történelmi együttélés a romantika idején kezdett lazulni, majd az ezt követő évtizedek idején szakadozni, 1918-ban pedig tragikusan megszakadt. Lőkös István azonban megfogalmazta: „Ám – közös múltunk bő félszázados kutatása nyomán – mind erősebb lett meggyőződésem, hogy a viszályokkal terhes évtizedekben sem halt el a történelmi sorsközösség, az együvé tartozás tudata. Kutatóként megtapasztalhattam: valahol – a legnehezebb időkben is – mindig jelen van a horvát-magyar kézfogás gesztusa.” Ebben jeleskedtek horvát társai, a zágrábi találkozások kiváló szellemiségei, Marin Franičević a régi horvát irodalom avatott kutatója, Matko Peić tanár, művészettörténész, Šime Vučetić, a ča dialektus kiváló lírikusa, és Krsto Špoljar, a Pet stoljeća hrvatske književnosti című klasszikus könyvsorozat egyik szerkesztője. Vladimir Filakovac festőművész ifjúkorát Budapesten töltötte, s akire Krležához, Veljko Petrovićhoz, Jakša Ravlić professzorhoz hasonlóan a Monarchia létformájában gyökerező alkatiság volt a jellemző: budapesti diákoskodás, a magyar kultúrával való ifjúkori azonosulás, a pesti művészvilágbeli otthonosság, s a magyar irodalom és művelődés, szellemiség kisebb vagy nagyobb mértékű befogadása. „Rég hallottam annyi szép és kedves emlékező szót Budapestről, s a magyarokról, mint ezen a délutánon” – emlékezett az egykori találkozásokra a szlavisztika magyar mestere.
