Lőkös István Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című könyvének központi alakja Miroslav Krleža, életműve értékeinek-forrásainak fölkutatása, kimeríthetetlenül gazdag írói pályája fordulatainak megrajzolása zágrábi éveinek vállalt feladata volt. A munkát Krleža folyóiratai, a Književna republika és a Danas feldolgozásával kezdte; megítélése szerint mindkettő a húszas-harmincas évek horvát irodalmi történések karakteres dokumentuma. „Mind erősebb lett a meggyőződésem – írta –: az írói életmű élet- és élményanyagának meghatározóan gazdag rétege Magyarországhoz kötődik, amelynek teljes feltárása a krležológia elsőrendű feladata.” Lőkös István sok éves kutatásainak értékes eredménye A Kaptoltól a Ludovikáig (1997), a Splitben megjelent Od Marulića do Krleže (2003), majd az Od Kaptole do Ludoviceuma. Hrvatska nacionalna svijest i doživljaj mađarstva u djelu Miroslava Krleže (A Kaptoltól a Ludovikáig. Horvát nemzettudat és magyarságélmény Miroslav Krleža életművében) (2013) című kötete.
Miroslav Krleža (Fotó: Wikipedia)
Krleža visszaemlékezéseiben is, szépírói munkáiban is mélységes ellenszenvvel szólt ifjúkora Ludovikájáról, volt tanárairól, az intézet szellemiségéről, fegyelméről, rendjéről. A jeles horvát író mindössze két tanévet töltött a katonai nevelőintézetben, tanulmányai idején mégis több ízben keveredett összetűzésbe az elöljáró-tanáraival. Konfliktusai, „a délszláv egység ideája melletti elkötelezettségének nyílt hangoztatása”, s a horvát nemzeti azonosságtudatának leplezetlen megvallása és kinyilvánítása szükségképpen vezetett az 1913-as „szökéshez”, amely a végleges leszámolás volt az „osztrák tiszti kardbojttal”. 1917-ben Lenin és a bolsevik forradalom lelkes híve lett, ahonnan 1919-ben már egyenes út vezetett a jugoszláv kommunista mozgalom alapítóinak sorába. „Az egységes délszláv állam létrejöttét történelmi szükségszerűségként éli meg, de tizennyolc novemberében már felemeli szavát a szerb hegemónia mind erősebb nyomulása ellen” – írta róla könyvében Lőkös István. Meggyőződését a horvát közéleti szereplők egy részének politikai pálfordulása a „Monarchia Horvátországában is pozícionált politikusoknak a karađorđevići Szerb–Horvát–Szlovén állambeli politikai aspirációi irritálják”. A húszas-harmincas években a jugoszláv kommunista párt aktivistájaként a zágrábi tömeggyűlésen beszédet mondott a magyarországi fehérterror ellen, teljes mértékben azonosult a Kun Béla-féle rezsimmel, Samuely Lenin-fiúinak terrorizmusával, s a „Tanács-hatalom bukása fölött meditálva – harcos kommunista optimizmussal – beszédét e szavakkal zárta: […] A magyar kommünt leverték! Éljen a magyar kommün!” 1953-ban a Republika folyóiratban Izlet u Madžarsku 1947 című írásában az 1947-es magyarországi kirándulásának élményeit papírra vetve Krleža „megvetően és dehonesztáló hangnemben ír a magyar történelemről, a magyar Szent Koronáról, a magyar királyokról, akik mellesleg – az Árpád-háziak, az Anjou-k, a Habsburgok – egyúttal a horvát korona birtokosai is voltak”.
Lőkös István szerint az 1962-től kezdődő személyes találkozások és beszélgetések idején már nyoma sem volt az ellenérzéseknek, ellenkezőleg: kifejezetten rokonszenvvel beszél Magyarországról, határozottan elítélte a szovjet megszállást és az 1956 utáni megtorlásokat. 1973-as zágrábi tartózkodása idején azonban bevallja: a Krležával folytatott beszélgetéseik „egyre-másra polémiába fordulnak”. Olykor azért el is fogadta magyar vendége érveléseit. Három hónapon át tartó disputáik eredményei későbbi a magyar tudós kandidátusi értekezésében hasznosultak.
Krleža a naplójában följegyezte: „A magyarság nem is jelent mást, mint fájdalmat. Az, hogy a magyarok hatvanhéttől 1918-ig egy birodalom ámulatában éltek, nem jelenti a magyarságot. A magyarságot Ady jelenti. És senki sem átkozta és gyűlölte ezt a birodalmiságot úgy, mint Ady, és senki sem sejtette meg oly fájdalmasan e birodalom végét, mint az elhunyt költő.” Másutt így fogalmazott: „A magyar nyelv itt lakik a fejemben, egész emeleteket, balkonokat, folyosókat, ablakokat foglal el s különféle távlatokat, az agy és a tudat hatalmas ballasztja és tehertételeként. Ez a nyelv, amely királyaival és lovasságával, zsandárjaival és grófjaival, politikájával összekeveredett bennem, és különféle kalandokba hajszolt. És lám, sehogyan sem tudok szabadulni tőle. Máig gyötör. Hányszor szólaltam meg már magyarul álmomban s álmodtam magyarul! Mennyi félelem és kilátástalanság, mennyi megaláztatás! Mert mindaz, ami 1918-ig történt, többé-kevésbé gyarmati jellegű kín és megaláztatás egész kálváriája volt. És lám: »Soha egyetlen horvát nyelvű sort nem írtam le annyi melegséggel, mint ama magyarokról szólókat« – jegyezte meg Vlado Čerina, amikor a Nova Evropában egyik magyar variációmat közreadtam.”
Mindamellett Krleža a horvát nemzet iránti elkötelezettségét hangsúlyozva az illír kérdés kapcsán megjegyezte: nem szabad megfeledkezni arról a kaj-ča nyelvi körről, amelyet az illírek a szemétdombra vetettek. „Egy irodalmi nyelv sírja felett, amely már háromszáz esztendeje holtan fekszik előttünk, ennek az áldozatnak teljes nagyságát csak úgy tudjuk megbecsülni, ha ennek a ma lényegében teljesen ismeretlen, és teljesen durván félrelökött irodalmi tradíciónak megadjuk a végtisztességet” – fogalmazott egy beszélgetésük során. Az ősi kaj-ča nyelvjárás íróinak művei a tiszta népi beszédmód termékei, a kuriális, jogi és népköltészeti stílus tanúbizonyságai. Krležának határozott véleménye volt a horvátok és a magyarok nyolcszáz éves közös történelméről is. Meglátása szerint „Nyolcszáz esztendő olyan időszakasz, amelyet nem lehet kitörölni sem a horvát, sem a magyar történelemből. Az illírizmustól 1918-ig tartó intermezzó nem ok arra, hogy a jövőben ne legyen egyetértés népeink között.” Szavai Lőkös István számára egy életre szóló tanulságként szolgáltak. Megerősítették benne az elhatározást, a közös hagyománykincs alapján meg kell írni végre egy magyar nyelvű horvát irodalomtörténetet, s „az elmúlt évszázadok horvát remekműveit magyar nyelven tolmácsolni”. Így lettek a Krležával folytatott beszélgetések az újabb kihívások, tervek, elképzelések forrásai, így született meg munkáinak hosszú sora, köztük A horvát irodalom története (1996), és a Litteratura kajkaviana – A kaj horvát irodalomtörténet magyar szemmel (2014) című könyve is.
