Hetek óta nem tudok szabadulni Lőkös István Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című könyvének erőteljes hatásától, gyakran a kezembe veszem, hogy újra és újra elolvassam egy-egy fejezetét. A szerző 1962-től egészen a közelmúltig – előbb a tudományos tanácskozások meghívott résztvevőjeként, majd ösztöndíjas irodalomtörténeti kutatóként, később a Zágrábi Egyetemen Hungarológiai Tanszékének vendégtanáraként, elismert kroatistaként – évtizedeken át folyamatosan jelen volt a horvátországi tudományos életben. Munkásságának elismeréseként a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjainak sorába választotta. 2002-ben Lőkös Istvánt, a kiváló magyarországi szlavistát és kroatistát – aki Marko Marulić, Miroslav Krleža, Ksaver Šandor Gjalski [Ðalski], Eugen Kumičić és Vjenceslav Novak műveinek fordításával, „továbbá kroatisztikai és horvát irodalomtörténeti tudományos tevékenységével, kiváltképpen az első, magyar nyelven megjelentetett Horvát irodalomtörténet című művével, valamint a Horvát-magyar irodalmi kapcsolatok című kiadványában megjelent értekezésekkel és tudományos cikkekkel 40 éven át tudósította, tájékoztatta a magyar és a nemzetközi tudományos élet résztvevőit a horvát irodalomról és kultúráról” – a tekintélyes INA-díjjal tüntetették ki. Most megjelent emlékirata visszatekintés a zágrábi és a horvátországi évekre. A szerző olyan eseményekről, a volt Jugoszlávia politikai életének olyan történéseiről számol be, amelyek számomra, az egykori délszláv állam polgára számára is az újdonság erejével hatnak.
(Illusztráció – Pixabay.com)
Lőkös István az 1966–1967-es „akadémiai év kezdetén” öt hónapig ösztöndíjasa volt a Zágrábi Egyetemnek. Találkozásai és beszélgetései a horvát irodalom és tudományos élet vezetőivel egy életre szóló élményt jelentettek a számára. 1967. március 15-én, a legjelentősebb horvát tudományos intézményeik – a Matica hrvatska, a Horvát Írók Egyesülete, a Zágrábi Egyetem, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia – tagjaiból álló tudósok közössége átnyújtotta a Sabornak A horvát irodalmi nyelv elnevezéséről és helyzetéről szóló kiáltványt (Deklaracija o nazivu i položaju hrvatskog književnog jezika). A kiáltvány jelentőségét Jakša Ravlić professzor méltatta a magyarországi vendég számára. Elmondta: 1954-ben a horvátok kénytelenek voltak aláírni a Novosadski dogovor o jeziku (A nyelvről szóló újvidéki megállapodás) néven elhíresült egyezményt, amelynek hivatalos definíciója szerint Jugoszláviában a „horvátszerb” (hrvatskosrpski), illetve a „szerbhorvát” (srpskohrvatski) a hivatalos irodalmi nyelv. Óriási csapás volt ez a horvát nyelvre és a horvát irodalomra, Horvátországban általános volt a meggyőződés, hogy ha létezik külön szerb és külön horvát irodalom, márpedig létezik, akkor lennie kell külön szerb és külön horvát irodalmi nyelvnek is. „A mi ún. što-ijekavski idiómánk – hangsúlyozta Ravlić professzor – a 16. századtól kezdve formálódott, különösen pedig a nemzeti ébredés (narodni preporod) kora óta, így a további fejlődés is azt kívánja, hogy e nyelvnek legyen saját ortográfiája, saját tudományos terminológiája, nyelvtudományi fogalomtára, stb.” Az újvidéki egyezmény aláírásával mindez értelmét veszítette. A professzor szerint „milyen nyelvi, kulturális és irodalmi állapot az, ahol létezik horvát irodalom, de hivatalosan nincs horvát irodalmi nyelv? Ez nonszensz. Mindezen problémák miatt szerkesztettük meg és állítottuk össze kívánságainkat Deklarációnkban – követelve: az állam rendezze e problémákat.” Azokban a szomorú napokban, amikor a Deklaráció nyilvánosságra került, a horvát intelligencia vezető rétege defenzívába kényszerült, kezdetét vette a politikai leszámolások végeláthatatlan sora. Az újvidéki egyezmény aláírását követően elszabadult a „nyelvi terror”, az iskolákban, a közéletben, de még az államigazgatásban is a „szerbizmusok” szellemében igyekeztek kiirtani a „kroatizmusokat”. E lehetetlen helyzet ellen tiltakoztak a Deklaráció aláírói.
Lőkös István 1971. április 30-án – immár másodszor – három hónapos kutatói ösztöndíjjal érkezett Zágrábba. Megérkezése pillanatában az utcán találkozott régi ismerősével, Olinko Delorko jeles folkloristával, aki a székesegyházba igyekezett. 1971. április 30-án emlékeztek meg Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf kivégzésének háromszázadik évfordulójáról, s ebből az alkalomból Franjo Kuharić ünnepi szentmisét celebrált. A Bécsújhelyen kivégzettek hamvainak végső nyughelye a zágrábi Szent István katedrálisban nemzeti zarándokhely. A szertartás végén a tömeg óriási kórusként énekelte a Tito alatt betiltott horvát himnuszt, a Lijepa naša domovinot. A magyar vendég szerint „ez a felemelő dallam volt az 1971-es Horvát Tavasz nyitánya”. A napok alatt nemzeti mozgalommá terebélyesedett Horvát Tavasz már korántsem csak a Deklaráció korában elfojtott nyelvi követelés megújítását jelentette, a horvát nép ekkor már Jugoszlávián belül pénzügyi önállóságot, önálló nemzetgazdaságot, nemzeti szuverenitást követelt magának. A titói hatalom részéről nem késlekedett a megtorlás: a Horvát Tavasz vezetőit szigorú börtönbüntetéssel sújtották, börtönbe zárták Franjo Tuđmant, Šime Ðudant, Vlado Gotovacot és másokat.
Kamaszkorom idején, 1971-ben, és az azt követő években ünnepi alkalmakkor partizándaloktól zengett a gimnáziumunk épülete, de a Horvát Tavasz híre nem jutott el a szerbhorvát óráinkig, mint ahogyan az egyetemi éveim során sem esett szó a „horvátszerb” a „szerbhorvát” nyelv körüli gondokról. Ezért hatottak rám Lőkös István Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim című könyvében olvasottak a döbbenet erejével.
A jeles magyar kroatistát gyakran látta vendégül Sinkó Ervin, aki 1966-ban Krleža közbenjárása nyomán lett az újvidéki egyetem magyar katedrájának tanszékvezető professzora. Lőkös István szerint Sinkó kiváló irodalmi, filozófiai, vallástörténeti műveltség birtokosa, a zsdanovi-sztálini doktrinák harcos elutasítójaként, „a lenini szocializmus-kommunizmus” rendíthetetlen híve volt. Számára 1917 „világmegváltó” pillanata volt a történelemnek, s meggyőződéssel hirdette: „a lenini örökség egyedüli őrzője a Tito vezette Jugoszlávia”. Az emlékirat olvasásakor a szerzővel együtt úgy vélem: „érdemes volt hat és fél évtizeddel ezelőtt a kroatisztika műveléséhez vezető úton elindulni”.
