Megdöbbentően indulatos, történeti tényeiben hamis, hivatkozásaiban fölöttébb félrevezető könyvre hívta föl a figyelmemet a Délvidék története iránt érdeklődő budapesti ismerősöm. Levelében – jelezve a továbbélő gyűlölet hőfokát – részleteket is idézett a Salzburgban 1980-ban a Verein Weißkirchner Ortsgemeinschaft – a Fehértemplomiak Egyesülete – kiadásában megjelent Heimatbuch der Stadt Weißkirchen im Banat című monográfiából. A kiadvány előszavában ezt olvasom: „éveken át tartó, időigényes és költséges kutatásokra volt szükség számos hazai és külföldi levéltárban, könyvtárban és gyűjteményben, hogy az olvasó a lehető legobjektívebb és legátfogóbb képet kaphassa Weißkirchen város történetéről, gazdaságáról és kultúrájáról”.
A könyv Magyarosítás és pángermánizmus című fejezetének írói szerint Magyarország felszabadítása a török igája alól „alapvetően német tett volt”; a német nép évtizedes küzdelemben sok vért áldozott érte. Magyarországot a német nép áldozatkész munkájával „állították helyre”. A salzburgi kiadvány szerzői szerint „Magyarország a magyar földrablás óta nemzetállam, amelyben maguk a magyarok mindig is csak kisebbségben maradtak (a jozefinista népszámlálás szerint mindössze 30 százalékban).” Ezeknek a különböző kultúrkörökből származó népeknek az együttélése bizonyos súrlódásokat eredményezett, ami különösen a magyar nyelvi nacionalizmus 1790 körüli felébredése óta nyílt ellenségeskedésekhez vezetett, amikor az egyik nemzetiség, nevezetesen a magyarok, korlátlan felsőbbrendűségre törekedtek az országban. „Arra a tényre, hogy Magyarországon nemcsak a magyarok, hanem számos más nyelvi közösség is él, II. József nyelvrendeletével hívta fel a magyar nemesség figyelmét, amellyel a latin helyett a németet akarta bevezetni közigazgatási nyelvként. Ezzel szemben a magyarosítást már 1772 óta a költő és író Georg Bessenyei is szorgalmazta.” A magyarországi németek a történelmük során mindvégig a féktelen magyarosításnak voltak kiszolgáltatva. Az 1867-es kiegyezés pedig törvénytelen kisebbséggé tette őket, akiknek a puszta létezésük is veszélyeztetett. „Weißkirchen szabad város 1876. szeptember 15-én elvesztette önkormányzati jogait, Temesvár vármegye, és annak fővárosa Temesvár fennhatósága alá került, és szabályozott elöljáróságú várossá degradálódott.” Hosszan lehetne folytatni az indulatoktól sötétre festett részletek idézését: Ludwig Kremling, aki a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban megalakult Németek Pártjának 1927-ben megválasztott elnöke volt, egész életében szembeszállt „a magyarosítás politikájával, amely népünk kiirtásával fenyegetett”.
A magyar nemzeti történetírás a salzburgi „történetíróknál” mindenkor jelentősebb szerepet tulajdonított Fehértemplom városnak és a német lakosságának. Az 1896-ban megjelent Egy év a Délmagyarországi Tanítóegylet Fehértemplomi Fiókegyletének életéből című millenáris emlékfüzetben olvasható Király Pál főgimnáziumi tanár A gárda című tanulmánya szerint a török uralom alóli fölszabadulást követően Magyarország elnéptelenedett déli vidékeinek lakosságra volt szüksége. „Az új lakosság Olaszországból, Spanyolországból, Francziaországból, de legkivált Mainzból, Luxemburgból, Würtenbergből, Bajorhonból, Nassauból, Hessen nagyherczegségből, Baadenből, Tirolból, Alsó- és Felső-Ausztriából, Steier-, Porosz- és Szászországból, Csehországból s a Szepességből jött, legtöbben ingyen telket s kiváltságokat nyerve.” Magyar betelepülő ritkaságnak számított. A németség mégis hazára lelt: „Wir sind deutsche Ungarn” – mondja a szabadkai Zsedényi Aladár az 1900-ban kiadott A mi vármegyénk című könyvében közölt Az öreg Jergl Vetter, meg a fia Hansi című, a délvidéki svábok történetével foglalkozó regényének hőse. Zsedényi kiválóan ismerte a bácskai svábok életét és történetét, regényét olyan német család történetének szentelte, amelynek ősei 1766-ban Cothmann „dirigentiája mellett” seregestül menekültek az akkor még francia területnek számító Elsas-Lotharingiából egyebek mellett a Bácskába is.
Ezt a vegyes lakosságot, mely később a szerbekkel és oláhokkal egészült ki, katonailag kormányozták, s „a német nyelvbe és az osztrák intézményekbe burkolták”. Mária Terézia a magyar nemesség „Vitam et sanguinem” elkötelezettsége láttán – meggyőződvén a magyar nemzet trón iránti hagyományos hűségéről – 1778-ban a katonai határőrvidéket névleg bár, de az anyaországhoz csatolta. Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc a verseci Herzog családban született Herczeg Ferenc A hét sváb című regénye szerint már a Habsburg-ház elleni közös táborban találta a bánáti németeket és a magyarokat. Fehértemplomnak az 1910-es népszámlálás szerint 11 524 lakosa volt: ebből 6062 német, 1994 szerb, 1806 román, 1213 magyar, 312 cseh nemzetiségű polgár.
Mintha gond lenne a Salzburgban 1980-ban megjelent Heimatbuch der Stadt Weißkirchen im Banat című monográfiában a fölhasznált és idézett történeti forrásokkal is. A kötet szerzői az előszóban kiemelték: a könyv alapjául Leonhard Böhm Geschichte der Stadt Weißkirchen című műve szolgált, amit kizártnak tartok. Az 1872. január 3-án szabad királyi várossá emelt Fehértemplom Leonhard Böhm (1833–1925) német írót és érdemes történészt választotta polgármesterévé, az ő hivatali működése idején indult el a város a polgári fejlődés útján. Az 1906-ban megjelent várostörténeti munkája egyik legfontosabb hivatkozási forrása lett Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai sorozatában megjelent Temes vármegye monográfiájának, Reiszig Ede Fehértemplom című fejezetben az őt megillető tisztelettel hajtott fejet a tudós történetíró előtt.
Hogy a salzburgi Verein Weißkirchner Ortsgemeinschaft indulatos könyvével nem tett jó szolgálatot Fehértemplom emlékének – ahhoz kétség nem fér. Hogy hogyan értelmezték az 1918-ban a délszláv államhoz csatolt város lakosainak XX. századi sorsát, azt minden bizonnyal mások fogják értékelni. A fehértemplomi németek sorsa 1944 után című fejezetben egyebek mellett ez olvasható: „Fehértemplom egykori virágzó városa 1944 végéig túlnyomórészt német település volt. Közel 3500 német ajkú lakosa és a német népcsoport tagjai 1944. október 1-je előtt evakuálás vagy menekülés útján elhagyták szülővárosukat, míg néhány héttel később közel 1000 német nemzetiségű lakost kényszermunkára és koncentrációs táborokba való internálással, erőszakkal távolítottak el a városból.” Ez is része a délvidéki svábok történetének.
