„A nagy Magyarhont jártam én”

Három évtizede olvasom a Délvidék – benne az egykori Torontál vármegye – XIX. századi történeti irodalmát, mindig lelkesen nyúlok a könyvek, a füzetek és a régi újságok felé, új és új csodákban reménykedve, amelyeket rendre meg is lelek. Ezért is döbbentett meg a Salzburgban 1980-ban a Verein Weißkirchner Ortsgemeinschaft – a Fehértemplomiak Egyesülete – kiadásában megjelent Heimatbuch der Stadt Weißkirchen im Banat című monográfia, amely hosszú fejezetekben sorolja a bánáti svábok évszázados sérelmeit, jelezve egyszersmind mélységes-mély megvetésüket a magyarság és a magyar történelem iránt. „A magyarosítás politikája népünk kiirtásával fenyegetett” – olvasom az egyik bekezdésben. Már az is bántó, ha ez egyéni vélemény lenne, de még inkább zavaró, hogy a szerzők állításukat hamis történelmi hivatkozásokkal támasztják alá.

Töprengek mindezen Nikolaus Lenau verseinek gyűjteményes kiadása fölött, születésének 220. évfordulóján ünnepi hangulatban szeretnék többet tudni róla, és az őt fölnevelő bánáti sváb közösségről. Lenau, a német irodalom klasszikusa 1802. augusztus 13-án Csatádon született, költészete immár két évszázada fényesen tündököl. Halálának 100. évfordulóján a kegyeletes utókor emlékművet szeretett volna emelni a szülőháza előtt, 1902-ben azonban csak az alapzat ünnepélyes elhelyezésére került sor, az impozáns, fehérmárvány emlékművet három évvel később, 1905. június 12-én avatták fel. A rendezvényen Heinrich Gusztáv, az MTA főtitkára, az egyetemes német irodalomtörténet tanára ünnepi beszédében föltette a kérdést: Miért ünnepeljük mi Lenaut, és miért emelünk neki szobrot? „Elsősorban azért ünnepeljük Lenaut – válaszolta a tudós tanár –, mert nagy költő volt, és mert a magyar nemzet a nagyot és jelest mindig és mindenütt tudta és tudja méltányolni. De Lenau Miklóshoz még szorosabb kötelékek fűznek bennünket: ő e földön született, melyet hazánknak nevezünk és imádunk, és egész életében büszke volt arra, hogy ő magyar. Kiérzünk Lenau költészetéből valamit, ami lelkünkkel rokon, ami bennünk az idegen német hang dacára magyar hangulatot kelt, ami meggyőz bennünket arról, hogy e német költő lelkében volt egy húr, melyet túlzás nélkül magyarnak mondhatunk.” A költő bécsi éveinek idején is számtalan költeményében tért vissza ifjúkori élményeihez, a Délre című versében így énekelt az otthoni tájról:

Arra délre száll az eső

A távoli Magyarhonban

S űzik szelek a vihart,

Kedves falum ott terül

Hol távoli menydörgés zúg,

Befogja az erdő széle

Szívem vágya délre tart.

S áldás lengi azt körül.

A Viszontlátás című versében pedig így emlékezett egy otthoni látogatásáról: „Szülőhazám kedves völgye, / A szívem úgy fáj és vigad, / Hogy miután vágyva vágytam, / Újra látom tájidat.” Másutt, A pusztai csárda című versében a magyar hon, a szülőföld iránti érzéseit így énekelte meg: „A nagy Magyarhont jártam én / S öröm szállt a szívembe, / Hogy int a csöndes pusztaság / S előtűn falu, fa, cserje.” Pálkovács István Egy német klasszikus, Lenau bánsági szobra és emléktáblája című 2005-ben a Honismeretben közölt tanulmányában kiemelte: „Lenau volt az első költő, aki bevitte a világirodalomba a magyar puszta képét, a cigányok, betyárok világát, a csikósokat, a szabadon száguldó méneseket, a magyar népdal tüzes és sírva vigadó motívumait.” A nyugati olvasóközönség az ő versei nyomán szerzett tudomást a magyar világról.

Hegedüs Géza Nikolaus Lenau című tanulmányában rámutatott, a költőt ifjúkori élményvilága magyar tájakhoz és a magyar nép jellegzetes alakjaihoz kötötte. „Úgy nőtt fel és úgy élt, hogy németül és magyarul egyformán tudott. Ifjúkorától kezdve németül írta verseit, míg anyjával később – amikor már nem élt a falusi otthonban – magyarul levelezett. Lanau nem csak személyes ismeretségben volt Vörösmartyval, később Petőfivel is, de stílusban és világfelfogásban is hatottak egymásra. Első verseskötetének megjelenése 1830-ban talán a leghatásosabb megindítója volt az akkor Európa-szerte elterjedő Magyarország-romantikának. Magyarországon akkor már a reformkor meghozta fölszabadultságban élték az életet, „Lenau azonban Bécsben és az elmaradt magyar vidékeken főleg a császári elnyomatást érzékelte. Magyar képei, a Puszta-csárda meg a verbunkos ábrándos menekülés volt attól a komor érzéstől, hogy a »népek börtöné«-ben él” – írta a jeles szerző.

1905. június 12-én, pünkösd hétfőjén tartották Csatádon a Lenau szoboravató ünnepséget, melyen Herczeg Ferenc magyar nyelven, Stein József temesvári királyi ítélőtáblai bíró, Csatád szülötte pedig német nyelven méltatta a költőt. „A szobor a községháza előtt áll – írta Heczeg Ferenc Hűvösvölgy című emlékiratában. – Lenau egy kőpadon révedezve bánatosan néz szülőháza felé amerre a háta mögött álló géniusz is mutat. A talapzatra Egykor és most című verséből vésték a költő szavait: „Újra vágyom a vidékre / Ahol boldog voltam én, / Ahol éltem, álmodoztam / Gyermekkorom idején...”

Az ünnepet azonban egy indulatos hang zavarta meg: „Uraim – kezdte egy igen kövér sváb – önöket, berlinieket itt félrevezetik és hazugságokkal traktálják. Az igazság az, hogy nekünk, bánsági németeknek, igen keserves a sorsunk. Az értelmiségünk áruló és cserbenhagy minket, a gyermekeinket magyar iskolába járatják, nincs egyetlenegy német középiskolánk, nem is szólva a hiányzó német egyetemről, melyhez számunknál és kultúránknál fogva jogunk volna” – emlékezett az incidensre Herczeg Ferenc. Majd megjegyezte, régi meggyőződése: „a magyarországi németségnek élet és halál kérdése Szent István birodalmának virágzása. Az összes képzelhető államalkotó népek közül a magyar az, amely a németségre nézve a legkívánatosabb. A magyaroknak bizonyos hagyományai vannak, hogy a német gyarmatosok régi magyar uralkodók kívánságára telepedtek az országba. A telepeseknek tehát jogaik vannak, és a legtöbb, amit a magyarság tőlük kívánhat? Hogy az értelmiségük bizonyos hányadát adják le az államalkotó nemzet javára.” Nikolaus Lenau német költő verseibe foglalt magyarság-élménye nem csorbította az ő tekintélyét, kitetszik ez Milleker Felix Lenau im Banat (Wrschatz, 1939) című monográfiából is. Munkáit a magyar irodalom három nemzedékének a legkiválóbbjai, Reviczky Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Jékely Zoltán, Áprily Lajos és Rónay György fordították magyarra, nem mulasztva el hangsúlyozni költői nagyságát.