Néhány évtizeddel ezelőtt, a XX. század második felében még súlyos tartalma volt az apátlanok megnevezésnek, egyszerre jelentette a kellően fegyelmezett nevelésben nem részesült, ezért erkölcsi öntudattal nem rendelkező ifjakat, a bűnözők világába tévedt felnőtteket, a társadalom polgári világa ellen súlyosan vétő, ezért kiközösített, kiközösítettségében kallódó embereket. Apátlan volt az, aki – önhibáján kívül, vagy tudatosan vállalva a saját utat – nem vált hasznos tagjává a társadalomnak. Az apátlanság tehát mindenekelőtt morális kérdés volt. Ezzel a súlyos gondolati-tartalmi meghatározottsággal vettem a kezembe Sándor Zoltán Apátlanok című, legújabb elbeszéléskötetét. Kik is valójában azok, akik apátlanokként élik meg a mai valóságot?
Sándor Zoltán könyvében a történetek hősei első személyben megfogalmazott vallomásaikban beszélik el – hol az önként vállalt, hol az önhibájukon kívül nyakukba szakadt – elesettségük, társadalmon kívüli helyzetük gyötrelmeit; a testi rabszolgaságba kényszerített lány bosszúból, gépkocsijával szándékosan gázolja el az őt megalázó férfit (Újrajátszva), az irodalomtanár pedagógiai meggyőződése ellenére arcul csapja az őt, és az előadását gúnyoló diákot (Kijárat a pokolból), a gyermekkori emlék elviselhetetlen terhe alatt lidérces álmaiból rémülten ébredő asszony pedig reményvesztett, kilátástalan helyzetét érzi föloldhatatlan tehernek (Álmos vagyok). A sajtófotós a koldus asszony kétségbeejtő helyzete láttán fogalmazta meg magában: „Valami elpattan az emberben, elveszíti a lelkesedését, befelé fordul, s többé már nem hozzák izgalomba azok a dolgok, amelyek előtte igen. A világ egy óriási színpaddá változik, amelyen megmosolyogni való bábok kergetik az illúziókat” (Apátlanok). A Manchestertől távol című elbeszélés vidéken rekedt hőse a megálmodott élet ígéreteit kénytelen temetni, miközben az elődöktől, a megtartó közösségétől tanult igazság értelme és lényege fölött töpreng. Úgy véli, valamilyen igazság bizonyára létezik, de az igazság mindenki számára mást jelent; amióta az emberek az erkölcsi tanítás helyett a valóságban hisznek, teljes „értelemkrízisben élnek”. A társadalom újabbnál újabb, hatékonyabbnál hatékonyabb technikai vívmányaival irracionális lénnyé alakította az embert, aki ezáltal teljesen alkalmatlanná vált a fejlődésre (A mosoly). „Igazából ki vagyok én? A tartalék? A hasonmás? Vagy egy teljesen új lehetőség?” – töpreng elveszettségi élmény terhe alatt a Tökéletes másolat című elbeszélés hőse, aki kénytelen megállapítani: korunk embere már „nem keresi Istent, hanem csak elfogad egy istentanítást, sohasem leli meg Istent”.
Sándor Zoltán azonban az elveszettség élményének leírása mellett a társadalmi és történelmi meghatározottság lényegét és alapjait is kutatja. „Titokban mindig fa szerettem volna lenni – mondja a kötetnyitó Otthon című elbeszélés hőse. – Ezeregy szállal kapaszkodva az alattam levő rögökbe, méltóságteljesen állni egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A földhözkötöttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam körül.” Hogy ez nem sikerült, annak történelmi okai vannak: a magabiztos fölemelkedést jelképező fa egykor a valóságban is létezett, amikor bejöttek a partizánok a faluba, nagyapját „az udvar közepén, felesége és kislánya szeme láttára ütötték agyon, majd a vén diófára húzták föl elrettentés gyanánt”. A család számára az a fa „egyszerre volt a keresztfa és a paradicsomi életfa”, határozottan emlékeztetve arra a hittudományi tételre, miszerint a két említett fa egy és ugyanaz. Az elbeszélés hőse e fa közelében fogalmazta meg erkölcsi hitvallását: „Anyám világéletében úgy beszélt arról a fáról, mint egy hőn áhított aranykor letéteményeséről.” Férje kapcsán pedig egy helyen a következőt mondja: „Állandó lelkiismeret-furdalást érzett velem szemben, hiába magyaráztam neki, hogy nekünk semmi közünk rég múlt idők eseményeihez, a mi életünk nem szüleink, nagyszüleink és dédszüleink életének a folytatása, attól, hogy felmenőink bűnt követtek el, mi még nem válunk bűnösökké, attól, hogy felmenőink atrocitások áldozatai lettek, mi nem vagyunk törvényszerűen áldozatok, abból, hogy kétségtelenül közünk van elődeinkhez, nem következik az, hogy világnézetükhöz és tetteikhez is közünk van, nekem nem kell megbocsátanom neked a soha meg nem ismert nagyapám halála miatt, és neked sem szabad bűntudatot érezned irántam a soha meg nem ismert nagyapád cselekedetei miatt, bizonyos mértékben a múlt kétségtelenül meghatároz bennünket, és ettől nem szabadulhatunk, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy ellehetetlenítse a jelenünket és porrá zúzza a jövőnket, a múltnak csak odáig van értelme, amíg építkezni tudunk általa és belőle, amint nyűggé, felesleges teherré, szükségtelen bűnbánatok forrásává válik, ki kell magunkból irtani, mint egy halálos kórt, mert lényegében az is.”
A negyedik nővér című kötetzáró elbeszélésből azután az is kiderül, hol, vidékünk melyik szegletében keresik az érvényesülés, a boldogulás lehetőségét Sándor Zoltán kallódó hősei. Az emlékezetes partizánterror áldozatainak elődei vagy két évszázaddal ezelőtt a telepesek első hullámával érkeztek a vidékre. Valahol Becskerek közelében, a szikes bánáti talajon egykor egy új falut létesítettek, ahol minden telepes ingyen kapott telket és hozzá szántóföldet. Távoli vidékekről a jobb életre sóvárgó földönfutók, zsellérek, kubikosok, eladósodott emberek csatlakoztak az ágrólszakadtak menetéhez. Az új otthont alapítók leszármazottai azután két nagy háborút harcoltak végig, drágán fizették meg a békésebb jövendőbe vetett reményeik árát. A magukat fölszabadítóknak hirdető partizánok azonban meggyilkolták Ilkát is. A hír hallatán a család tagjai csendben ültek az asztal körül. „Apus a baltával a bárány nyakára csapott. A szétspriccelő vér vörösre festette a fehér abroszt és valahányunk arcát.” Visszapillantva a tragikus eseményekre az elbeszélés egyik hőse megfogalmazta: „Nemcsak, hogy nem szerettem, hanem egyenesen rühelltem az itteni életet. Sokszor eltöprengtem, lehetséges, hogy azok iránt is így éreztem és érzek, akiknek ez a falu jelenti a világot.”
Jeles írónk, Sándor Zoltán Apátlanok című kötetébe gyűjtött vallomások nyomán döbbenetes erővel mutatta meg a mai társadalmi kényszerek teremtette erkölcsi kihívásoknak történő megfelelés súlyos terheinek dimenzióit. Könyve korszakos jelentőségű alkotása irodalmunknak.
Nyitókép: zEtna, Zenta, 2023, 140 oldal
