Jeles évfordulókban gazdag napjainkat egy kiváló írónk, bölcseleti gondolkodónk története is gazdagítja: 140 évvel ezelőtt, 1883. november 26-án született Szekszárdon Babits Mihály, akinek költői-írói munkássága szorosan hozzátartozik a magyarság XX. századi tragikus történelméhez. Polgári fölemelkedés, gazdasági és kulturális gyarapodás, világháborús vereség, a történelmi Magyarország összeomlása, a nemzeti hagyományok és értékek gondos számbavétele és a lelki-szellemi építkezés parancsa egyaránt meghatározta a munkásságát, a kései utókor ezért nemzetünk legkiválóbb gondolkodói sorában tartja őt számon.
Babits Mihály életműve a XX. század otthonkereső emberének küzdelmét mutatja meg, annak a szellemnek a küzdelmét, amely – a XIX. század nemesen értelmezett liberális örökségének birtokában – elemi erővel utasította el az erőszakot, és a mindennapok kínálta legapróbb lehetőséget is megragadva arra törekedett, hogy az újkori ideológiák révén az ösztönélet nyers indulatainak kiszolgáltatott egyénnek emberségből példát mutasson, hogy az értékzavarától elnehezedett világban botladozó embert a maga eredendő Isten-közeliségében mutassa meg. Ehhez azonban – mint a történelem során bármikor – határozottan fel kellett ismerni azokat az értékeket, amelyek a maga kora humánus rendjének a megteremtéséhez elengedhetetlenül szükségesek, a maga gondolkodói világában rendszerré kellett szervezni az „emberi méltóság üdvtanát”, és – ami a legnehezebbnek tűnt – irodalmi művei révén társadalmilag is érvényt kellett szereznie a maga humánus meggyőződésének. Az a nagyszerű felismerés, amit ő maga Mint a forró csontok a máglyán című versében így fogalmazott meg: „Nem az énekes szüli a dalt, / a dal szüli énekesét” – az ő esetében egészen a magyar nemzeti értékrend újrafogalmazásához vezetett: kereste annak lehetőségét, hogy költőként az újkori barbársággal szemben hogyan tud fegyelmező szóval szólni a közösségéhez, s hogyan tudja előtte megjeleníteni a felemelkedéséhez vezető utat. Zrínyi és Vörösmarty szelleméhez méltó szándék ez, melyhez a maga eszközeit kellett megtalálnia. Példájuk nyomán fogalmazhatta meg a maga vállalt szerepét: „Az én szolgálatom, megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait.”
Pályájának első korszakában – melyet a Levelek Irisz koszorújából (1909) című verseskötete után a Herceg, hátha megjön a tél is (1911) című könyve zárt le – a görög-római mitológia (az antikvitás) etikától mélyen áthatott értékrendjét a maga tárgyiasult valóságában mutatta meg. Pályakezdő éveinek három verse – a San Giorgio Maggiore, a Zrínyi Velencében és az Itália című költeménye – jól bizonyítja, hogy Babits az antikvitás világában egyszerre fedezte fel a hagyományokban tovább élő klasszikus értékeket, és az értékekre figyelő szellem – önmaga lelkének – igazi feladatát: újra kell hangszerelni a letűnt világok öröknek tűnő erkölcsi üzenetét.
A fiatal költő előtt megnyílt ugyan a klasszikus értékek világa, de ezzel együtt jelentkezett a morális biztonság vágya is. Hogyan lelni meg azt a biztos ösvényt, amely a szellemi építkezés során valóban elvezet az emberi méltóság és a boldogság legszebb virágoskertjébe? Eszmék és téveszmék, üdvös próféciák és talmi gyönyörök káoszában hogyan lelni meg az isteni tanítás lényegi felismeréséhez vezető egyetlen, igaz utat? Hogyan építeni meg a Kegyelem kiválasztottjának méltóságát? Az ókori klasszicitás morálfilozófiájának méltó lezárásaként és az újkori építkező szellem útkereső tépelődésének példájaként fedezte fel Babits a Szent Ágoston-i vallomások lényegét, a kétkedésben építkező szellem Istenre figyelő tekintetét, amely egyszerre megszabta a szabadság-értelmezésének irányát és dimenzióit is. Felismerte: az értékek rendjében történő választás lehetősége – a szabadság – maga a kegyelmi állapot; méltó az Isten kegyelmére az, aki az emberi boldogulás legtisztább ügyét szolgálja, aki szellemét és tehetségét a tisztaság ügyének szenteli. Így jelent meg a katolicitás Babits Mihály vállalt értékrendjének rendezőelveként. De hol van az erőforrás, amely lendületet ad a rendezőelv érvényesülésének? Ekkor – 1910-ben – lépett be a költő életébe a bergsoni teremtő emlékezet fogalma, annak felismerése, hogy a Szent Ágoston-i szellemi építkezés az elmúlt korok (a történelem) morális tekintetben legszebb értékeit foglalja magába, abból építkezik, s a valódi kegyelmi állapot igazi lényege az, hogy a gondolkodó ember maga a történelmi értékek összessége, azzal a többlettel, amit a pillanatnyi cselekvés lehetősége a szabad szellem számára megadott. Ettől válik jónási küldetéssé – muszáj-prófétaivá – az írástudó szerepe és feladata.
Babits Mihály a klasszikus értékek földjét (az antikvitás vidékét) a nagy előd, Zrínyi Miklós társaságában járta be, de az itthoni gondok iránti fogékonyságra Arany János költészete vezette őt. Erre vonatkozó első vallomását 1910-ben, a Nyugatban megjelent Petőfi és Arany című tanulmányában fogalmazta meg.
Meglátása szerint Arany arisztokrata lélek, eleven megtestesítője a felelősségtudatnak. „Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkiismeretfurdalás.” Babits Arany János, Kölcsey, Széchenyi István és Vörösmarty műveiben lelte meg a moralitás történelmi megjelenésének azt az együttesét, amelyből a maga értékrendjét és szellemi világát fölépítette, s amelyet a maga jónási mivoltában hirdetni adatott. Meggyőződéssel vallotta: az egyén szabadság-élményének tartalmat nemzeti kultúrájának klasszikus értékei adnak, s amikor figyelme a múlt felé fordul, ahol meglelni reméli a szellemi értékek lehető legteljesebb körét, a hagyománytisztelet (a konzervativizmus) értékőrző ereje vezérli őt. Ez a konzervativizmus a moralitás tekintélyelvén és az erkölcsi tökéletesség követelményén alapult. Meggyőződéssel vallotta, hogy a nemzet azáltal válik morális értékké, hogy azt – lelkükben a tökéletesség igényével – a hagyományos értékekből építkező egyének alkotják. A megtalált nagy elődök példája nyomán ő is hirdette: csak a kultúra tesz szabaddá, s a szabadság foka a kultúra szellemi tartalmainak mélységétől és súlyától függ. „Csak a kultúra tesz naggyá, sőt magyarrá, sőt kereszténnyé is csak a kultúra – a magyarság, a kereszténység szellemi örökéből való kinőttség – tehet bennünket” – fogalmazta meg 1919-ben a Magyar írók karácsonyi gondolatai a magyar irodalom újjászületéséről című vallomásában. Így jelent meg gondolkodásában az Értelem, mint hatalom és erő.
Nyitókép: Az OSZK gyűjteménye
