Kereszténység és nemzeti hagyományok

Babits Mihály gondolkodása liberális volt az egyéni szellem szabad építkezésének tekintetében, de mélységesen konzervatív az értékek hagyományos rendjének megválasztását illetően. Csak az lehet szabad ember – vallotta –, aki nem vét mások szabadsága ellen, aki a hagyományok szellemében, a múlt értékeinek képviseletével a fölszabadító szerepét is vállalja. Erre utalt Joó Tibor, amikor kiemelte: „Az egész világról, életről, az emberiségről és a nemzetről és sorsunkról, a mai időkről és a jövendőről, az emberi méltóságról és a magyar hivatásról, mindenről, ami csak forrong lelkünkben és elménkben égő gondként, úgy gondolkozunk valamennyien, legalább bizonyos mértékig, mint ő gondolkozott, s akarta, hogy mi is gondolkozzunk.” Babits Mihály – a Szabad Akarat erejével – hatalmas vállalást kínált a maga korának és az utódoknak: a Dante-látta világ poklában a goethei szellemi igényesség érvényesülésének egyetlen lehetőségét, az erkölcsi meggyőződéstől vezérelve a hagyományos értékek racionális fegyelme mentén alakítani az emberi világot. Ezzel a gondolattal Babits a katolicizmus hagyományos, kultúrát hirdető, „európaizáló” és humanizáló értelmezésének lett a hirdetője. Pontos megfogalmazását ennek az Imre herceg – Históriás ének című versében adta:

Szárnycsukva a rabló ős madár Turul
ember-alázatot és illemet tanult,
hogy, mint atyád hagyta, az Egyház elé
hullván, amely Krisztusban minden emberé,

ispánokat egyként és vitézeket
megbecsülnél minden jóembereket,
mivel minden ember Istennek fia
s csak az alázatosság nyugodt glória.
    
Így oktatott István, és hogy országod
ereje, ha így téssz, lészen istápod,
de ha konok gőggel ülsz nyakára, csak
veszedelmet szignáland királyságodnak.

Babits Mihály ekkor már valami bizonyosat, valami rendíthetetlent őrzött magában, és ez a szellemi ember rendteremtő biztonsága volt. S a szellem rendteremtő erejének hitében soha nem ingott meg. Ősz és tavasz között című verse már sejteni engedte: a költő az embert történeti és közösségi lényegűnek tekinti, fölszabadult, határozott, tudatos lénynek, olyan egyéniségnek, akinek értéklényegéből ered, hogy a legmagasabb erkölcsi parancs szellemében morális valójának kiteljesítésével közösséget alkosson. Ennek nyomán azt is fölismerte, hogy a történelem értékrendjének legteljesebb megvalósulása a szabad szellemű egyéniség, a lélekben felnőtt ember, „a történelem folyamatának tapasztalatát, a történeti korszakok és egyéniségek tapasztalatát magáévá tevő, átélő s átélésével tovább gyarapító egyéniség”.

Babits a szakadatlan lázadásaiban fogalmazta meg az élet – és a szellem – számára egyedül elfogadható minőségét. Erről a minőségről, mint teljességről beszélt akkor is, amikor konzervativizmusáról szólt, akkor is, amikor a Szent Ágoston-i kereszténység parancsait vállalta. De erről beszélt akkor is, amikor magyarságát európai magaslatra emelve küldetésnek érezte a történelmi hagyományok vállalását, s akkor is, amikor az emberi szabadság humánus tartalmai vitték őt a polgári liberalizmus közösségteremtő tettei felé. Mindezzel együtt – és mindezek fölött – Babits már azt is tudta: hogy az a végső igazság, amely felé minden szellem igyekszik, az egyéniségben lelheti meg végső kiteljesedését, amikor annak cselekedeteiben alkotó értelemmé válik.

 

A Jónás könyvét 1938 szeptemberében fejezte be, amikor már tisztán látta, hogy a háború elkerülhetetlen, felismerte, hogy az elkövetkező vérontás végzetes veszélyeket hoz Magyarország és a magyarság számára. 1940. december 2-án vetette papírra: „Lelkünkben hordjuk a magyarságot, ezt a különös lelki kincset, mint a mesebeli testvérek ujjukon a gyűrűt, melyről egymásra ismernek.” És hogy milyen határozottan – s a prófétai szerep kérdésének végső tisztázása óta szinte kizárólagos jelleggel – fordult figyelme a nemzete sorsa felé, bizonyítja Kilencszáznegyven című verse is, melyben immár teljes erkölcsi tisztaságában ragyog a fölismerés:

Most értem, hogy sorsom hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

S mert a haza – amely e vallomása szerint „égő fájdalom”-ként, „keménypados börtön”-ként és „bujdosó vadon”-ként egyaránt az „egész világ”-ot jelentette a számára – akkor már a béke egyetlen szigete volt a lángba borult kontinensen, a bástyaszerű helytállásban ismét az erkölcsi magatartás kérdése merült föl. S mint amikor az Úr üzent Jónásnak, most is elhangzott az intés: „Mert nem véd az, mit te meg nem tudsz védeni.”

Magyarság és európaiság Babits Mihály költészetében a keresztény erkölcsiség vállalható értékeiben forrt egybe, s a kölcsönös feltételezettségek felismerésében rejlett írástudói üzenetének a titka. Szellemi habitusa kiteljesedésének lényegét tehát a keresztény gondolat elmélyülése jelenti. A morális felelősség érzete azután a vállaira rakja a nemzeti gondok legsúlyosabbjait is. „Az én szolgálatom – írta Babits Tömeg és nemzet című tanulmányában –: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor talán többé nem is nemzet a nemzet. S minden bizonnyal nem magyar a magyar!” Ezekkel a gondolatokkal emelkedett Babits Mihály a humanizmus legnagyobb alakjainak sorába. A szellemi igényesség hozzá fogható tisztaságában máig csak kivételes esetekben lelt követőkre.

Nemcsak a tanítványok, de a szellemben és hűségben hontalanná vált utókor is tudja: az emberi gondjaink szorításában megfogalmazott kérdéseinkre – a tőle öröklött méltóság-igényünkhöz hűen – Babits Mihály műveiben lelhetünk igazi válaszokat. A klasszikus európai humanista válaszát a nemzeti kétségeinkre, a keresztény hívőét a hitetlenségünk okozta gyötrelmeinkre, Jónás prófétáét a kényszerűségeink okozta kínjainkra, s a mindezt átfogó szellemi tágasság válaszát reménytelen kicsinységünkre. Az övé írásbeli kultúránk egyik legteljesebb életműve, nyugodt lélekkel bízhatjuk rá magunkat ma is az ő mérföldköveivel kijelölt útjaink megszólító messzeségei felé tekintve.