A verselő jogi doktorok sorába tartozott Molnár Gyula, aki 1857. november 21-én született Szabadkán, ahol 1876-ban sikeres érettségi vizsgát tett. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, majd Zomborban telepedett le, ahol 1881. január 1-től 1896. december 31-ig a Zombor és Vidéke című lapot szerkesztette, majd 1886. november 3-tól ügyvédi irodát is vezetett. 1897-ben Budapestre költözött, ahol ügyvédként működött tovább. Kedvelt tárcaírója volt a Magyarországnak, a Hazánknak, a Magyar Hírlapnak, a Független Magyarországnak és a Budapesti Hírlapnak, verseket és elbeszéléseket közölt a Nagyvilágban, az Ungban, a Szegedi Naplóban és a Biharban. Első kötete, az Asszonyok bűne, férjek átka című regénye 1882-ben a Zombor és Vidéke mellékleteként jelent meg, majd ezt követően szinte minden évben – az esetek többségében Amaranth művészi néven – meglepte olvasóit a legújabb munkájával, így történhetett, hogy 1895-ben – ugyancsak Zomborban – verseinek, elbeszéléseinek és drámai költeményeinek gyűjteménye tíz kötetben látott napvilágot, Molnár Gyula összes művei címmel. Budapesten halt meg 1932. május 6-án.
A Feslő Rügyek (1885) című kötetében közölt S most itt ülök című versében így vélekedett költői pályájáról: „Írtam románczot, ódát, balladát; / Elsírtam a szív százezer baját! / S mit még poéta álmában se költött, / Hogy aki olvasá, szint megcsömörlött.” Verseskötetét Dömötör Pál méltatta a Bácska 1885. október 23-i számában. Tiszteletet érdemel a költő azon törekvése, hogy a főváros felé tekintő vidéki poétákkal szemben a költeményeit ő a zombori olvasóinak az asztalára tette. „Üdvözlöm tehát e kötet megjelenését már ezen szempontból, de valóban: nem üdvözölhetném még ezen szempontból sem, ha a benne összegyűjtött költemények legtöbbjében nem nyilatkoznék valódi tehetség. Mert még a szépirodalom fővárosi monopoliumát határozottan el kell ítélnünk, épp úgy, sőt még inkább elítélnők a vidéki selejtes művek, melyek a rokonok, jó barátok s jó ismerősök pártolása révén kiszorítják az érdemes műveket.” Dömötör Pál azonban hozzáteszi: óvatosan vetette papírra a „költői tehetség” meghatározást, mert „a költemények szerzője mint lírikus eddig tehetség csak inkább, mint megállapodott költői egyéniség”. Az igazi lírikusi adottság jelei – „az uralkodó érzés mélysége és annak közvetlen nyilatkozata” – azonban Molnár Gyulánál gyéren jelentkeznek. „Pedig ezek nélkül a lírikusoknál nem határozódhatik bizonyos költői egyéniség. Mert mélység nélkül változó az érzés. Szétfolyó a jellem rajza – közvetlenség nélkül pedig nem talál hitelt semmiféle érzés” – írta a kritikus, érezhetően keresve az óvatos megfogalmazás lehetőségét. De végül ki kell mondania a lényeget: „azt, hogy a költő ezen versek után határozott lírikusi egyéniséggel nem bír, ki mertem mondani”. Lírája ugyan gondolatban oly gazdag, hogy szinte súlyosak a versek, „nem egyszer ötlött eszembe, hogy a szerzőjük e verseket nagyobb művek tervezése közben, mintegy szórakozásul írhatta csak”. Ennél azonban több kell ahhoz, hogy a költő, mint önálló lírikus jöhessen számba. „Még sok a kívánni való, a legelső ezek közt a keblében lakó érzések további fejlődésétől várható.”
Néhány nappal később a Bácska a fővárosi Nemzetből átvette a lap ismeretlen szerzőjének Feslő Rügyek – Költemények – Írta Amaranth – Zombor, 1885 című kritikáját, melyben a szerző a versek jelentős részét ihlet nélkülinek találta: a költemények „verses kísérletei” egy írónak. „Régi gondolatok, sokszor megdalolt érzelmek pongyola mezben képezik a kötet characteristicumát. Új hangok, vagy csak routin-nek is semmi nyoma. Még legszebbek a Szeretet dalai-nak egyes darabjai, melyeket nővéréhez intézett” – olvasható az őszinte bírálatban.
Nem fogadta nagyobb lelkesedés Molnár Gyula két évvel később, 1887-ben ugyancsak Zomborban megjelent Drámai költemények című kötetét sem, pedig olyan ígéretes címeket találunk a gyűjteményben, mint a Zoárd, a Musztafa vagy a Saul király című öt felvonásos színművek, melyek címeikkel történelmi-bölcseleti távlatokat engednek sejteni. Pataj Sándor Drámai költemények címmel a Bácska 1887. július 8-i számában méltatta a kiadványt, kiemelve: a kötetben szereplő drámák közül „egy sem hozható színre”, hiányzik belőlük a legfontosabb színpadi elem, a cselekvés. Molnár Gyula színpadi művei indulatokkal telített bölcseleti értekezések, Zuárdban a hős maga elé néz, és megnyugodva állapítja meg: „Higgadt szavak! Haragomat békítik!” A Musztafában Fatime egy kereveten ül kínos lelkitusában. Mélyen a szemébe néz a társának, s megértik egymást. „Egymás megértése az csak nem lehet akció?” – fogalmazott kellő indulattal Pataj Sándor, a kötet méltatója. A gyilkoló eszközök ugyan „iszonyatosan működnek”, olyannyira, hogy némelyik darabjában „alig hogy a súgó marad meg életben a végén”, de ez nem teszi drámaivá a költeményeket. Úgy véli, mindezek azt mutatják, „mennyire nem bír a szerző kitűzött feladatával, és azon gondosság, a mellyel ezeket mégis egész naivan elmondani igyekezett, műveinek azon oldalát mutatja, amelyről elismerést remélhet, és ez az, ahol megszűnik dráma lenni, és már csak költemény”, amelyek színvonalát emelné, ha a szerző mindazt, amit „inter parenthesin” elmondani kénytelen, szép jambusokba szedné. Talán a Saul király az egyedüli, amely a színpadon elfogadhatónak látszik, leginkább ez felel meg a drámai költemény címnek. A drámai költemények nyelvezet viszont sok helyen igen emelkedett és szép, „ezen fényoldal a legnagyobb elismerésre méltó”. „Azt ajánljuk szerzőnknek – írta Pataj Sándor –, hogy tehetségét, mely ott csillog legszebben, ahol elbeszélni kell, az elbeszélő költészet terére fordítsa.”
Mindezek ellenére Molnár Gyula színpadi művei a maga korában gyakran szerepeltek a színházak műsorán. A Bánffy Dénes című három felvonásos tragédiáját 1875-ben Szabadkán Kuthy Béla színtársulata mutatta be. A fővárosi Nemzeti Színház 1903-ban a Nyári zivatar, 1905-ben Bayard lovag, 1908-ban pedig a Hazug törvény, míg a Népszínház 1906-ban A papa lánya című színművét mutatta be. Évszázad múltán mégis úgy tűnik, Molnár Gyula a Zombor és Vidéke című lap élén főszerkesztőként eltöltött másfél évtized során adta a legtöbbet a vármegye közönségének.
Nyitókép: Molnár Gyula képe a Drámai költemények című kötetéből (Forrás: OSZK gyűjteménye)
