Napilapunk is beszámolt arról, hogy egy horvátországi vendéglő a kirakatában helyezett táblán közölte: „Nem szolgálunk ki magyarokat. Nem látunk szívesen benneteket a ti tengereteken.” Megilletődve olvastam a beszámolót. Hamar kiderült, hogy az újabb horvát udvariatlanság oka a sértettség: a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor a Kossuth Rádiónak adott interjúja során azzal érvelve utasította el az Oroszország ellen irányuló olajembargót, hogy a kikötőkkel rendelkező országok bárhonnan szállíthatnak kőolajat feldolgozásra, Magyarországnak azonban nincs tengere, mert elvették tőle, ezért az olajszállításban vezetékre szorul. Orbán ugyan nem nevezte meg az Adriát, a Trpanj környéki kocsmák mélyén mégis föllángolt a horvát önérzet.
Merthogy évszázadokon át Magyarországhoz tartozott az akkori horvát területek jelentős része, az nem lehet kérdés a történelmet ismerők számára; Könyves Kálmán – horvátul Koloman – 1095-től magyar, 1102-től magyar-horvát király, 1106-tól haláláig pedig Dalmácia királya, uralkodásával megalapozta a magyarok és a horvátok közötti állami kapcsolatokat. A krónikák szerint Velence 1102-ben lázadást szított Horvátországban, és ezzel a magyar királynak alkalmat adott a háborúra. „Kálmán helyreállította a rendet Horvátországban”, és seregével Spalatóig vonult. 1241 tavaszán, az elveszített Muhi csata után az országba betörő tatárok elől IV. Béla királyunk az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre, ahol embereivel országa fölszabadításán fáradozott. A Szent Jobbot a törökök által földúlt országból 1590 körül a békésebb Raguzába vitték, ahol az ottani domonkos szerzetesek őrizték, mindaddig, amíg Mária Terézia 1771. április 16-án vissza nem hozatta Magyarországra. Kimeríthetetlen a nyolc évszázados magyar-horvát történelem gazdagsága – melynek kitüntetett fejezete Fiume és a Qarnero 1800-as évek elejétől bekövetkezett fölvirágzása. Az 1920-ban történt kényszerű szakítást azután mindkét nép megszenvedte.
Páratlanul szép irodalma van a magyar tengerpartnak, a boldog békeidőknek, amikor még horvát vendéglőben nem volt gond kiszolgálni az érkező vendégeket. Kenedi Géza A Dunától a Quarneróig (1890) című könyve Fiume és környéke fejezetében így fogalmazott: „Magyarország egyetlen, de annál szebb […] tengeri kikötőjében mindenütt a csengőbb olasz beszédet halljuk, vegyítve a tengeri forgalom által idevetett angol, francia s egyéb idiómákkal. A magyar, német és szláv szó is gyakori. Mindez, a kikötőváros élénk hajózási és kereskedelmi mozgalmával, a város olasz jellegű, vagy derült új-renaissance ízlés szerint épült palotáival, egy helyütt tág, más helyütt levantei módra szűk utcáival, s a mienktől elütő népéletével egészen új és érdekes műveltségi zónát képez körülöttünk.” Olvasóinak elmondta, a Quarnero név nem csak az öblöt, és nem is a szárazföldet jelent, de jelenti az egész tengervidéket, amely a fiumei kikötő gátjaitól belátható, s még azon is túl, délre, a szigetekkel tarkított vidéket, amely Polától a Pago szigetig húzódik. „A lomboktól és virágoktól illatos partvidék fönséges tengeri látványosságai, a valóban regényes partalakulás, a kies fürdőhelyek, a vidéket őrző 1396 méter magas Montemagiore (szlávul: Ucska) hegyvidéke ezen sajátszerűségeivel együtt Abbáziát és környékét valóban a monarchia legszebb klimatikus tartózkodási helyévé avatják.” Az Adria-dalokból című, a Fiumei Estilap 1910. augusztus 27-i számában megjelent versében pedig így kiáltott föl: „Üdvözlégy tenger! Kéklő láthatár, / Felhőtlen égnek földi ragyogása”. A hűség és remény kiolthatatlan hazájának nevezte a végtelen kékséget, amely felett az idők titka lebeg. Majd így folytatta:
Nyugszik a tenger végtelen színén
A napfény kék zománcába olvad át.
Táncol a Cherso büszke bérc-csoportja
A tenger bájos kék ruháját hordja,
A haldokló fényt koszorúba fonja,
S felékesíti véle homlokát.
Eltöltik szívem régi gyönyörök,
Mit vesztettem, újra az enyém.
Herczeg Ferenc Szelek szárnyán (1905) című könyvének előszavában így foglalta össze az Adria lényegét: „Az olimpuszi közömbösség, amely a vitorlázó sajka fölött mosolyog: megnyugtat, felemel és megtisztít. Az örökké zúgó, nagy szimfónia hatása alatt megváltoznak fogalmaid az élet értékéről. Amit nagynak, fontosnak és fájdalmasnak láttál, azon mosolyogni tudsz egy csillagos éjszakán. Kicsi dolgok pedig megnőnek…” Az újvidéki Avar Gyula tanár Fiumei tanulmányutunk (1908) című beszámolójában Portoré, Bakar, Fiume, Abbazia, Voloska, Lovrana, Veglia és Cherso pompáját veszi számba, miközben azt láthatta, hogy a Monte-Maggiora büszkén tekint le féltett kincsére: a tengerre. Péchy-Horváth Rezső a Fiumei Estilap 1910. december 8-iki számában közölt Az Adria mellől című versében is az elragadatás hangján szólt a tengerről, amikor így énekelt:
Éj van. A tengeren elpihent a bóra
Sok ezüst holdfénycsík rajta táncot jár.
Nagy, mély titkát – sejtem – ilyenkor dalolja
Messze bent, valahol egy sápadt hableány.
Vége nincs a magyar írók-költők tollán született Adria-daloknak. Balla Ignác ugyancsak a Fiumei Estilap 1911. március 15-i számában megjelent Tramontana az Adrián című versében a habokat fölkorbácsoló viharról énekelt, amint végigszáguldva a beláthatatlan kékség felett hűtlenül maga mögött hagyta szép kedvesét, „A gyászoló, a bánatos, a setét, / Nagy, csillagszemű éjszakát”. Ifjabb Hegedűs Sándor Déli fjordok – Dalmata álomképekben (1901) című följegyzéseiben azt látta: „Úgy mosolyog a nap minden reggel, hogy még a kopár sziklahátvéd is aranyfüstszerűen csillogni kezd, úgy mosolyog, hogy a tenger színe is fényes ragyogást kap, s ebből a mesés ragyogásból száll be az ember lelkébe valami, ami aztán lelküket kicseréli, gondjukat elűzi, s az ő saját, sivár életük is ragyogni kezd előttük.”
Csak Szinnyei Otmár látott sötét árnyakat az Adria partjai felett. 1892-ben baráti társaságban hajózta végig a Dalmát tengerpartot, s Magyar lobogó alatt az Ádrián című könyvében megkapóan szép feljegyzésekben örökítette meg az úti élményeit: a csodás természet önzetlensége mellett azonban meglátta a részrehajló emberi világ komorságát is. „Porto-Ré már Horvátországhoz tartozik – írta –, és ez meg is látszik rajta, mert jóllehet lakosai csaknem kivétel nélkül olaszul is beszélnek, szívük Zágráb felé gravitál, és álmaik Cresimir birodalma körül forognak, mi nemigen egyeztethető össze holmi magyar szimpátiákkal. Aki itt magyarnak vallja magát, sőt még magyarul beszélni is mer, azt rossz szemmel nézik, és ha inzultusnak nincs is kitéve, mint pl. Zágrábban, megérzi, hogy nem szívesen látott vendég, még ha jó pénzzel fizet is.” Ez volt a legsúlyosabb vélemény – és egyben a legkomorabb jóslat is –, amit az Adria-tengeri utazók 1892-ben a magyar olvasók számára megfogalmazhattak.
