A XIX. század végén, a XX. század elején a magyar tengerpart, Fiume, Abbázia, Lovrana és a Quranero csodái mellett az évzáró iskolai kirándulások alkalmával az Al-Duna és a Kazán-szoros misztikus világa is vonzotta Délvidék – de talán az egész történelmi Magyarország – középiskoláinak növendékeit, akik kísérő tanáraik felügyelete alatt tettek önfeledt utazást a történelmi emlékeket őrző tájakon. Az Al-Duna vidékén akkor már régen elcsöndesedett a régi háborúk lármája, elvonultak a győztes és a vesztes seregek, de megmaradtak az emlékezetben a mesés történetek, a vidék hitvilágának csodái, babonái és regéi túlélték a csaták rettenetét. „A Kazán-szoros multszázadi utazónak való táj, csak romantikus ember mondhatja erről a regényes vidékről az illő szavakat – írta Szabó Zoltán A Vaskapun túl (1936) című Balkáni útikönyvében. – Teli örvényekkel, harsogva rohan a Duna a szűk falak között, a sziklák rovátkáiban hősi mesék ülnek. Nehéz a meredek hegyek tetejére nem tündéreket képzelni, amint aranyfésűvel bontják hajukat, és időnkint leszállnak a vízre, hogy ölelésükkel mélybe rántsák a jámbor hajósokat. Szinte keresi az ember őket a zord sziklák tetején, szinte várja, hogy komor balladákba kezdenek és énekük foszlányai lassan folynak majd el a vízen.”
Az öreg folyó egykori lármája immár Galambóc várának bástyái között kelt visszhangot, és olykor megkondítja az elsüllyedt Ada-Kalé templomának magára maradt harangját is. És ez mindenkor elegendő volt ahhoz, hogy megérintse a kalandra mindenkor kész ifjú nemzedékek szívét. A fehértemplomi m. kir. állami főgimnázium diákjainak 1903. évi tavaszi kirándulásáról a latin, a magyar és a történelem tanára, Botár Imre az iskolai értesítőben megjelent Kirándulás az Aldunán című felettébb lelkes írásában számolt be. Munkájából kiderül, utazásuk a magyar történelemről alkotott elképzelésük csodálatos megvalósulása volt.
Különös varázsa lehetett az Al-Dunának a palánkai polgári fiú- és leányiskola diákjainak és tanárainak körében, hiszen ők a XX. század elején gyakran kirándultak a déli határfolyó vidékére: 1907 tavaszán tett útjukról Stégre Borbála Az aldunai kirándulás (1908), 1910-es kirándulásukról Kopper Irma Aldunai utunk (1911), 1911-es utazásukról pedig Kardos Pál A fiúiskola tanulmányi kirándulása (1912) című írásában számolt be az iskola értesítőjében. „Mögöttünk Zimony ablakait s az ezredévi emlék turul madarát aranyozta be a kelő nap” – írta Kopper Irma nem titkolt lelkesedéssel a beszámolójában. – Pancsova tornyai, Szendrő várának bástyái, a Senki szigetének dús lobjai után „Báziásnál már nemcsak a szerb, hanem a magyar parton is hegyek kísérik a Dunánkat. »Ott a Babagáj!« Csakugyan, hatalmas szikla ült a Duna közepén, egykedvűen tűrve, ahogyan korbácsolják a hullámok. Tőle jobbra, kiugró magaslaton Galambóc vára látszik. Büszkén tekint alá a szirtfokról, mintha ma is ellenséget várna. Szemben vele Lászlóvár őrzi egyetlen, félig ledőlt falát.” Azon túl pedig „Adda-Kaleh utolsó gazdájáról, a hős Elisán basáról szól a rege”.
A tükörsima vízen sebesen siklott tova a palánkai diákok hajója, s utasai csakhamar elérkeztek a rejtelmes Ada-Kaleh sziget kikötőjébe. Csodára váró ifjú szívvel, nevetve, vidáman vágtak neki az ismeretlen világnak. Óriási bolthajtásos kapukon, falomladékok között haladtak át, de a romok között lakóházat egyet sem láttak; a szigetlakók a magas kerítésfalakon belül, árnyas szőlőlugasok között éltek. A sziget közepe táján magasan áll a mecset, huzatos lépcső vezet a bejáratához, melynek ajtaja előtt a szent kútnál törökök végezték imádság előtti mosdásukat. „A sziget igen termékeny, bár magas vízállás idején egy részét elönti a Duna – írta birodalmáról évekkel később Ada-Kaleh sziget monográfiája (1934) című munkájában Ahmet Ali, Ada-Kaleh-i imám. – Ennek ellenére roppant gazdag déli gyümölcsökben, megterem itt a füge, a szőlő, a körte, a barack, a mandula, a mogyoró és a gesztenye is. Ada-Kaleh klímája különösen kedvez rózsának, mely egy időben oly hatalmas mennyiségben virágzott itt, hogy a belőle készített rózsaolaj Európa-szerte keresett árucikk volt.” A sziget lakói azonban valójában az idegenforgalomból éltek, az Al-Duna, és főleg Herkulesfürdő látogatói nem mulasztották volna el, hogy Ada-Kaleh szigetén partra szálljanak, megcsodálják rejtélyes titkait, és emlékül egy-egy sztambuli hímzést, papucsot, csibukot vagy egyéb egzotikus csecsebecsét vásároljanak. Keresett portékája volt a szigetnek a török dohány, meg a rózsaolaj, ám „ezekre csak annyiban illik rá a török elnevezés, hogy török ember árulja őket”. A legkeresettebb édesség azonban kétségtelenül a szultánkenyér volt.
Elmaradhatatlan intézménye volt a szigetnek a kávéház, ahol a helyiek énekszó mellett húros hangszerüket, a tamburájukat is pengették. „Néha még másik kettő is kíséri őket, az egyik egy csengős féldobbal, a dájréval, a másik meg a fazék alakú darbukával, melynek aljára hártyát erősítenek oda. Egy Buda vára nevű dalban emígy szomorkodtak az elmúlt szebb időkön: Kiapadt a vize Buda forrásának, / Elnémult szent szava Buda dsámijának, / Kihalt a szerelme ifjúnak, leánynak” – írta Kúnos Ignácz a török nép és a török kultúra kiváló ismerője Ada-Kále és népe című tanulmányában. A sziget közepén egy hatalmas park volt, annak egyik sarkában Mischin Baba gondozott sírjával. A mecset és a minaret fölött a sziget krónikása, Ahmet Ali imam őrködött, ő volt az, aki a templomban 1904 óta őrzött szultáni ajándékot, a török motívumokkal ékesített perzsa szőnyeget a látogatóknak rendre megmutatta. A történelmi emlékek sorába tartozott Ali Kadri mauzóleuma és Mahmud Khan emléktáblája is. Magyar emlékhelynek számította az a kicsiny szoba, amelyben Kossuth Lajos és menekülő társai – miután 1849. augusztus 17-én Orsovából átkelve a Dunán e szigeten először léptek török földre –, mielőtt egy hajó szerencsésen Ruscsukba szállította őket, az előkészületek öt napját eltöltötték. Kopper Irma Aldunai utunk című beszámolója szerint a palánkai polgári iskola növendékei egyetlen délutánt töltöttek Ada-Kaleh szigeten, majd elköszönve a helybéliek lelkes csapatától, folytatták útjukat a Kazán szoros, Orsova és tovább, Herkulesfürdő felé.
