2020-ban halálának 30. évfordulója alkalmából Budapesten a Kertész Imre Intézet kiadásában Terék Anna és Melhardt Gergő* válogatásában és szerkesztésében jelent meg Sziveri János A szélherceg című verseskötete. A könyv és az Intézet honlapja kiváló alkalom a költői életmű újraolvasására, művészi-emberi tragédiájának megidézésére. Az 1980-as évek elején Sziveri János költőként és az Új Symposion című folyóirat főszerkesztőjeként erkölcsi és társadalmi radikalizmusával kihívta maga ellen az uralkodó kommunista hatalom féktelen indulatát, s a bosszú teljesen ellehetetlenítette a további, igencsak rövidre szabott életét. „Nagyon másként akart írni, mint ahogyan az akkori kánon elvárásai ezt megengedték volna. Egyszerre kellett szembenéznie politikával és irodalmi trendekkel, kisebbségi léttel és a magyarországi irodalomba való belépés, jelenlét lehetőségeivel” – írta A szélherceg utószavában Zalán Tibor. Kiemelte: olyan korban kereste a szabadságot, amikor eleve reménytelen volt annak föltételeit a mindennapi életben megalkotni. „Fekete kalap alatt kócos, néha pimaszul mosolygó, máskor elesetten ránk meredő, olykor zsebre dugott kézzel dudorászó költő, ember, aki valóban a huszadik század második felének egyik legfontosabb életművét hozta létre. Annyit, amennyit a sors és az idő létrehoznia engedett.”
Sándor Zoltán „Bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat” – Sziveri János politikai költészetének társadalmi hátteréről című tanulmányában helyesen emelte ki: Sziveri költőként hitt a költészet erkölcsépítő erejében, hitt abban, hogy tisztességes emberi magatartással megteremthetők a tisztességes társadalmi élet körülményei-föltételei. Társastervezés című versében így énekelte meg a társadalmi-politikai valóságot: „hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik / maguk között megosztottak hatalmakat” – hát verseiben lázadt ellenük: „Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok. Dolgozzunk / mindenki ellen” – írta ugyanott. „Sziveri politikai költészete ma is nagyon hiteles és aktuális, és ezt nemcsak annak köszönheti, hogy zsigerében ragadott meg egy adott kort, és annak sajátos lenyomatát képezi, hanem azért is, mert rátapintott a mindenkori politikum gondolkodásmódjának és módszereinek lényegére” – írta tanulmányában Sándor Zoltán.
Dérczy Péter „Lézengő árva apostol” című írásában így méltatta Sziveri János legújabb kötetét, A szélherceget: „Részben a tehetség, részben a letaglózóan ifjúkori halál közösen tehette, hogy Sziveri alakja körül nagyon gyorsan kialakult egyfajta kultusz. Barátai, jó ismerői időről időre nagy tisztelettel emlékeznek rá.” Kétségtelen, hogy költészete a nyolcvanas évek második felétől maradandó és nagy értékeket teremtett. Egyszerű formák és rímek, rímjátékok könnyedsége párosult a tragikus létérzékeléssel.
Reményi József Tamás Sziveri János 2014-ben megjelent Pasztorál című kötetéhez írt „Gyarapodom, bár elfogyok” – Sziveri János (1954–1990) című tanulmányában úgy látta: „Radikális volt. Alkotóként radikális költői programjában; szerkesztőként, szellemi emberként radikális a kulturális közéletben; erkölcsi lényként a törésig radikális moráljában. Értelemszerűen tehát vereség várt rá minden téren, s ez, a folyamatos kudarcélmény lett művészetének tematizált tétje.” Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol, földönfutó volt, helyét kereső vándordiák. Ahogyan a költő Bábel című versében fogalmazott: „semmi nem igazolja vereségünket / nyakamon az ér már alig lüktet / isten természet történelem / kibabráltatok jócskán velem”. Zalán Tibor szerint a Bábel egy nagy költészet csúcsteljesítménye.
Vajda Gábor A szellem születése című tanulmányában Sziveri János költészetéről értekezve megállapította: Sziveri a megpróbáltatásai során eljutott oda, ahol a legtöbb embert a pánik fogja el, s inkább átkozódik, vagy elhallgat, „semhogy önmagát, önmaga rezdüléseit önfegyelemmel figyelhetné”. Az Appendix című vers költője azonban úgy mutatja be helyzetét, saját kínjait, mint a körülötte levő események fájdalmas folyamatait. „Nem elfogult, nem patetikus, nem bosszúálló – ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy sorsa és költészete tanúságként szolgál az utókor számára.”
Elek Tibor szerint Sziveri egyik nagy, létösszegző verse az 1983–1984-ben íródott Húsevők (Hommage á Sz. J.) című költeménye. „Finoman érzékeltetett testi és lelki bajokból eredő fájdalom és keserűség válthatta ki az összegzés szándékát – fogalmazta meg az elemző –, de nemcsak a költő létével kapcsolatos véleményét összegzi a vers, hanem lírájának összes addig jellemző vonását és motívumát felvonultatja. Egészéből árad a heroikusan fölstilizált személyiség megrendültségélménye, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a megválthatatlanság érzete, de mindennek nyelvi, esztétikai formába öntése egyszerre magát elhatároló, emberi ítélet és fölülemelkedő alkotóművészi birtokbavétel.”
Maga Sziveri A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa című, 1989. október 10-e keltezésű, néhány hónappal a halála előtt Budapesten született írásában így összegezte életét, költői pályáját: „Bekalandoztam a Délvidéket, ám nemcsak tájait, hanem a szellem – szellemtelenség? – vidékeit is. Az ottani kultúra kellős közepéből zuhantam a margóra. Irodalmat szerveztem, éltem a bohémek életét, nyomorogtam, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés. […] Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli holmiját, s meglép – az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk, ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek.”
Sziveri János halálakor a meghalás parafrázisaként Csorba Béla Egy nyárfáról című írásában a temerini ház kertjének egy történetét írta meg. „A parasztház hosszú ambítusát, a gangot, különösen szerette. Talán, mert rá lehetett látni a hatalmas, füves udvarra, a hátsó udvarban arra a sudár nyárfára, amely bennem azóta metaforává magasodott. Ahogy múltak az évek, egyre bizonyosabbá vált bennem, hogy ami történt nem lehetett véletlen. Sziveri a gangon ült, a nyári délutánban, mint a darázs szárnyröppenése, csak annyira rezgett a félig gutaütött bácskai levegő: és ebben a süket szélcsöndben büszkén és zajtalanul kidőlt a nyárfa. Csak úgy, mintha álmodna az ember. Azt hiszem, Jancsi is azt hitte egy pillanatra, álmodik. Aztán odament a fához. Közvetlenül a talaj felszínénél nyüzsgő rovarfészek, férgek tanyája. Ők rágták szét a gyökerét.” A halála fölötti megrendültségben családjával osztoztak pályatársai, verseinek hűséges olvasói is.
*Előző, Valahol a micinek is arca van című írásomban Sziveri János A szélherceg című kötete egyik szerkesztőjének, Melhardt Gergőnek a nevét tévesen írtam le. Az érintettől és az olvasóktól ezúton kérek elnézést.
