Az Eszéken megjelenő Új Magyar Képes Újság 2022. július 7-i számában részletes tudósítás olvasható a közelmúltban Fiumében megnyílt, a város magyar korszakának történetét bemutató kiállításról, amelyen nyomon követhető, hogyan fejlődött Fiume városa és kikötője a Budapest–Fiume vasút, majd a magyar állami kikötőfejlesztésnek köszönhetően, és hogyan született meg a helyi kereskedő-vállalkozó polgársággal való szoros együttműködésben a modern kikötőváros. Az ünnepi megnyitón bemutatták Pelles Márton és Zsigmond Gábor A fiumei magyar kereskedelmi tengerészet története 1868–1918 között című munkájának 2022 júniusában megjelent horvát és olasz fordítását is, jelezve, hogy Fiume és a magyar tengerpart története iránti érdeklődés ma is eleven.
Az idők során nem írók és nem költők adták a kezünkbe a magyar Adriáról szóló legszebb könyveket. Az alkalmi találkozás, a rácsodálkozás egy-egy ünnepi pillanata gyönge és törékeny élmény ahhoz, hogy megragadja a tenger és a mediterrán táj igazi arcát. Az Adria-jelenség lelki-szellemi lényegét azok értették meg igazán, akik hosszú időn át együtt éltek a tengerrel, osztoztak az azúrban, a hullámverésben és a határtalanság szédületében. Ezért van, hogy a legszebb Adria-elbeszéléseket a tengerkutató Garády Viktor írta, a legihletettebb fohászt a vitorlaszárnyakon röpülő Szinnyei Otmár fogalmazta meg, s az eposzi útikönyvet is az a Kenedi Géza írta meg, aki hosszú nyarakon át bolyongott a Quarnero tájain. Közöttük a tengerbiológus Leidenfrost Gyula volt az, aki rajongó szerelemmel képes volt minden határtalanságával együtt is a tenyerébe meríteni az Adriát.
Mellettük, velük együtt az újkori magyar irodalom számára Herczeg Ferenc rajzolta meg az máig halhatatlan Adria-képet. Az 1905-ben megjelent Szelek szárnyán című naplószerű élménybeszámolójában oly feledhetetlen átéléssel festette meg a mediterrán táj szépségeit, hogy aki az őt követő évszázad során a Délre vágyott, az először az ő könyvét lapozta föl. „Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben a szegény országtorzóban – írta a kései utód, Leidenfrost Gyula, a lelkes tengerkutató – akik a tengerimádók szektájába tartozunk, de csak keveset tudok, akik saját hajójukon bolyongták be a tengert.” Közülük Herczeg Ferenc vált a magyar vitorlázás valódi hősévé. A neves tengerkutató azonban – aki kései visszatekintése során nem tudja elrejteni fájdalmát, amikor keserűen fölsóhajtott: „én régi szép életem, mivé lettél!” – arra is fölhívja a figyelmet, hogy az utat, amelyet a Sirály utasai a sirokkótól hajtva a hófehér habokon 1905 nyarának július–augusztus havában megtettek, azt tizenhárom évvel korábban, 1892-ben sejtelmes utasaival egy másik vitorlás, a Kurul is befutotta. A hajót a XIX. század utolsó évtizedeinek egyik titokzatos kalandora, az 1847. április 22-én Pápán született Györök Leó a buccari öböl egyik rejtett zugában – „morcos morlák pillantások össztüzében” – építette, s első útjára a legkedvesebb barátait is meghívta. Közöttük volt Szinnyei József fia, Szinnyei Otmár is, aki 1892-ben Magyar lobogó alatt az Adrián című, Györök Leó rajzaival megjelent könyvében számolt be a magyar olvasók számára addig ismeretlen dalmát tengerpart szépségeiről.
Hogy Szinnyei Otmár mikor lett az Adria szerelmese, azt csak sejteni lehet, annyi bizonyos, hogy 1891-ben a Pesti Naplóban megjelentette Tengerre magyar!, Fiume és Tersatto, Az Adrián és Zára című írásait, egy évvel később, 1892-ben pedig a kolozsvári Ellenzékben a Zárától Trauig, és Trau című színes írásait is. S mert ugyanebben az esztendőben került az olvasók kezébe a Magyar lobogó alatt az Adrián című könyve, egészen bizonyos, hogy a szerző egyazon út élményeit osztotta meg az olvasóival. 1891 nyarán váratlan levél szólította az iskolai szünetét éppen megkezdő tanárt az Adriára; elérkezett az ideje a régi álmok megvalósításának – jelezte a fehér papír az egészen valószínűtlen hírt. A megtestesült csoda, a hófehér vitorlás azonban valóban ott lapult a megjelölt kikötőben, s ettől kezdve nem volt akadálya annak, hogy „azzal a darabka kis Magyarországgal, melyet Kurulra keresztelt a záporeső, bejárjuk a rettegett Quarnerót és Adriát, ahol csaknem minden szirt, minden kő egy-egy történelmi emlék, amely szép hazánk viharos múltjához fűződik”.
A Kurul a fiumei kikötőből indult, az első árbocon a magyar zászlót, a hátulsón pedig az osztrák–magyar közös lobogót lengette a szél a parttól távolodó hajón. Fiume egyébiránt nem kápráztatta el a csodára vágyó fiatalokat, legfeljebb a Napóleon-oszlop és Tersatto vára méltó az elismerésre, és persze a Szűz Mária házáról szóló legenda, az 1291. május 20-ától itt maradt csoda. „Kár, hogy Fiume területe olyan kicsiny – hangzott az összegzés –, mert fejlődésének egyfelől a közvetlen mögötte tornyosuló hegység, másfelől pedig a tenger vet gátat. A város csak nyugatnak, a keskeny tengerpart mentén terjeszkedhetik, mert kelet felé, a Fiumara túlsó partján Szusák helységgel már a horvát föld kezdődik.” Lassacskán a szellőből szél lett, a szélből „erős borin”, amitől a Kurul szilaj csikóként táncolt a habokon.
Veglia szigete mellett elhajózva a hajósok Misine romjait is megcsodálták, s közben IV. Béla királyunkra emlékeztek, aki ide menekült az őt üldöző tatár hordák elől. „Veglia üde, zöld erdei éles ellentétet képeztek a dél felé húzódó Cherso sziget kopár, dolinás meredélyeivel, amelyeken alig zöldellt egy kis fű és néhány cserje” – írja úti beszámolójában Szinnyei Otmár, miközben tekintetével számba vette a tengerifenyő-, a cyprus-, a fügefa- és a Szent János-kenyér ligetek üde kavalkádját, továbbá Cherso, Veglia, Arbé, Págo, Lussin és a Quarneróban elszórt további huszonöt apróbb sziget ékes mediterrán bokrétáit. „A Monte-Maggiore közel kétezer méteres csúcsa mögött [ez erős túlzás – M. F.] még derengett az esti szürkület. Kelet felé egy-egy csillag villant fel az égboltozaton, mely nemsokára egészen felöltötte ragyogó köntösét. A növekedő hold keskeny sarlója szelíd fényt hintett a tenger sötét tükrére és vitorláink nagy árnyékba burkolták kis hajónkat. Fölül a nagy mindenség, alul a sötét tenger feneketlen mélysége, és a kettő között ott lebegett a Kurul, mely az Adria hullámain olyan vidékek felé vitte a magyar trikolort, ahol eddig még soha nem látták” – jegyezte le útinaplójába a krónikás.
