Herceg János a Kalangya 1942. szeptemberi számában megjelent Irodalmi társaság a régi Bácskában című tanulmányában rámutatott: az 1870-es években a polgárosodó Magyarországon az irodalom értéke egyszerre megnőtt. Új lendülettel, új szemlélettel, erőteljes cselekvési szándékkal jelentkezett egy nemzedék, amely szerepet követelt magának az irodalomban és a közéletben. „A küzdelem olyan hevességgel indult meg, amilyenre a magyar szellemi életben még nem volt példa. S ennek a küzdelemnek harci zaja elhallatszott a Bácskába is” – írta tanulmányában Herceg János. Ugyanakkor kiemelte: a szegedi írók nem nézték jó szemmel a bácskai szervezkedést, hogy a Dugonics Társaság délvidéki elsőbbségét látták-e veszélyeztetve, vagy a Délvidék kultúrcentrumának tekintélyét vélték Zombor által fenyegetettnek – ma már nehéz eldönteni.
Gelléri Mór, a szegedi Alföldi Iparlap megalapítója és szerkesztője Emlékezés és elmélkedés a szegedi Dugonics Társaság 1909. május 23-iki ülésére című írásában arról értekezett, az új alkotmányos élet hajnalán a gimnáziumi ifjúság legkiválóbbjai „hazafias tanáraik nevelő és buzdító példája nyomán” megfogadták, hogy a köznek szentelik szerény tehetségüket. „És az új alkotmányos korszak derengő napjának érlelő melege csakhamar sorompóba állított néhányunkat, a kik a megnyílt pályákon a dolgozó, alkotó, az évtizedes mulasztásokat pótolni készülő, egy boldogabb jövendőt előkészíteni induló új Magyarország napszámosai gyanánt léptünk a sürgő-forgó élet nem mindennapi zajába.” Bizonyára a szegedihez fogható hőfokon lángolt a hazaszeretet a polgári Magyarország vidéki városainak többségében – Pécstől Debrecenig, Kolozsvártól Sopronig, így Zomborban, Zentán és Fehértemplomban is.
A magyar történelemnek ebben a lelkesen emelkedő sodrásában alakult meg Zomborban 1883-ban a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat – a történettudománynak néhány olyan kitűnő képviselőjével, mint Iványi István, Dudás Gyula, Trencsény Károly, Cziráky Gyula, Thim József, Gubicza Kálmán és számosan még – amely nem érdemelte meg Szegedtől a lekicsinylést. A tudományos tevékenységével hamarosan országosan is ismertté vált Történelmi Társulat mellett két évtizeden át folyamatosan napirenden volt egy irodalmi társulat megszervezésének kérdése is, mígnem 1905. szeptemberében Vértesi Károly elnöki irányításával megalakult a Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság is. „Mindenütt és mindenben a szövetkezés, az egyesülés korszakát éljük – írta Topits Zoltán, a Bácska 1904. március 1-i számában megjelent Irodalmi egyesület című, lelkes beszámolójában, majd így folytatta: „Közös erővel! Ez a jelennek a jelszava és a jövő minden fontos és mélyreható eredményének talpköve. [Vannak] akik már rég sóvárogják azt az időt, amelyben e városban, mint a megye székhelyén egy lüktető és minden ízében magyar irodalmi élet üssön tanyát és váljék kútforrásává egy szebb jövendőnek.” Úgy vélte, a kezdeményezők nem titkolt szándéka: egyesíteni az összes bácskai írót és közös erővel, közös lelkesedéssel követni azt a célt, mely a nemzeti nyelvi fölemelését, nagyságának kimunkálását tűzte ki feladatául.
Az események láttán azonban nem töltött el mindenkit a Topits Zoltánéhoz hasonló lelkesedés. Az óbecsei Szászy István egy évvel korábban, A „bácsmegyei írók köré”-ről szóló, a Bácska 1904. április 19-i számában megjelent írásában kiemelte: bár üdvözli a magyar irodalom szolgálatának nemes szándékét, annak megvalósítását ő másként látja. Meggyőződése, hogy a vármegye – sajátságos népességi viszonyainál fogva – elegendő alapot ad az itteni íróknak ahhoz, hogy műveik a sajátos színek, hangulatok és élettartalmak bemutatásával kiváltsák a szélesebb haza olvasóinak elismerését. Erre annál is inkább szükség lenne, mert a főváros kozmopolita ruházatot magára öltő irodalma „napról napra egyre több nemzeti sajátosságot lök le magáról”. Hódításuk és térnyerésük nyomán „nyelvünk, az igazi magyar nyelv romlik, egyre romlik, s e romlást nagy fokban segíti elő a fővárosi, idegen forrásokból táplálkozó sajtó, melynek nyelve nagyon sokszor minden egyéb, csak nem magyar” – fogalmazta meg kora irodalmáról vallott meglátásait Szászy István. Úgy vélte, a magyar főváros elburjánzó kozmopolita irodalmával szemben az elszórtan alakuló vidéki irodalmi társaságok nem vehetik föl eredményesen a küzdelmet. „Erre nézve csakis egyetlen egy mód lehetséges: t. i. ha a vidéki írók egy phalanx-szá tömörülve fölveszik a harcot a fővárosiakkal! Ha a vidéken olyan irodalmi társaság alakul, mely zászlójára a »tisztán nemzeti« jelszavat tűzi, s mely működésével e zászlót győzelemre iparkodik vinni.” Az önálló küzdelem nem hozott eredményt a temesváriaknak sem, s erre egyedül gyöngék vagyunk mi bácskaiak is.
Ha azonban a szegedi Dugonics Társaság ragadná magához a kezdeményezést, amely a Délvidék íróinak közösségével lépne a harcba, s ha olyan szépirodalmi lapot indítana, melynek jellemvonását a Tömörkény István, Gárdonyi Géza, Homok [Cserzy Mihály] és Móra István műveiből „kicsillanó nemzeti ragyogás adná meg”, nagy kihívást jelentene a fővárosi irodalom művelői számára is. „Szóval a bácsmegyei irodalmi kör megalapítása helyett én azt ajánlanám az eszme megpendítőinek, hogy lépjenek érintkezésbe a szegedi Dugonics Társasággal, s igyekezzenek azt fölvilágosítani arról a magasztos hivatásról, melyet a szerencsés földrajzi fekvés, egyéb viszonyok, de különösen Magyarországnak Szeged város iránt tanúsított régi jóindulata ró reája!”
Hogy 1905. szeptemberében Zomborban mégis a vármegyei irodalmi társaság megalakítására került sor, abban döntő szerepe volt a közéletben vezető szereppel rendelkező Vértesi Károlynak is. Herceg János idézett tanulmányában úgy vélte: „arra, hogy e vidék táji vagy népi sajátosságait kellene kifejezni a bácskai íróknak, hogy helyi színekkel kellene gazdagítani a magyar irodalmat, arra sem Vértesi, sem más nem gondolt”. A Délvidék lakóinak sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatait nem látták, nem érezték; tájai karakteréről nem vettek tudomást. Herceg János úgy vélte: figyelemre méltó irodalmi termése vajmi kevés volt ennek a kis társaságnak, közülük talán a Mikszáth világát erős egyéni színekkel ellátó Révész Ernő, a verseinek és novelláinak komoly szociális hangulatot teremtő Radványiné Ruttkay Emma, a „csiszolt, finom ízlésű” költeményekkel jelentkező Molnárné Radich Jolán, és a verseiben „a jólnevelt úrilányok szempontjait soha el nem tévesztő” Alba Nevis érdemel figyelmet az utókor részéről is.
