Amióta megalakult a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat néven ismert tudós társaság – írta Pozsonyi Béla Utasítás a községek monográfiájának megírásához című, a Bácska 1885. január 27-i számában megjelent írásában – „a megye intelligenciájában úgy látszik nem kis mérvű érdeklődés támadt a történelmi emlékek iránt”. A lapok gyakran adnak hírt feltárt régi romokról, földalatti ódon építményekről, neves családok sok évszázados történetéről. A vállalkozás tehát elérte célját, a vármegye értelmiségének, hivatalnoki körének, tanítóinak, íróinak, egyházi tisztségviselőnek körében komoly tekintélye lett a historiográfiának. Ennek adott hangot a Bács-Bodrogh megyei Történelmi Társulat Évkönyve I. évfolyamának 1. számában (1885) Margalits Ede Titkári jelentések IV. című írásában, amikor így fogalmazott: „A megyében a hazát szeretni, e mondatban van kifejezve korszerű haladásunk titka. […] Korunk jelszava: tenni! Tegyen meg mindenki tőle telhetőt, azon szűkebb körben, melyben hazafisága tettekben érvényesülhet; működjék közre mindenki minden tőle telhető módon szülőhelye, anyamegyéje felvirágoztatásának érdekében; mutassa meg mindenki tetteivel, áldozatkészségével, hogy megyéjében a hazáját szereti, úgy közvetlenül tökélyesülni fog azon mozaik kő, melyet helyi patriotizmusnak neveznek, úgy közvetve tökélyesülni fog maga azon nagy mozaik festmény is, melyben hazánk közállapotai élénk színekkel rajzolódnak.” Margalits Ede fontosnak tartotta hangsúlyozni: a feltétlen központosítás kora lejárt. Korábbi századokban – midőn hazánk anyagi és szellemi állapotai még igen hátramaradottak voltak – minden az ország fővárosában összpontosult. Az idők és viszonyok sokat változtak, hazánk óriási haladást tanúsított az 1867-es kiegyezés óta eltelt két évtized alatt. A kor intő szava iránt fogékonyabb megyék területén anyagi vagy szellemi alapon álló szövetkezések, konzorciumok, társulatok és egyletek alakultak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ország „belértéke minden irányú haladás útján emelkedjék”, s a vármegyék gazdasági, szellemi és kulturális gyarapodásával, a hazának értéke is jelentősen nagyobbodjék. „Bácsmegyében is a közelmúltban, sok vajúdás után megalakult az első szellemi központ, melyből idővel egyéb mások is ki fognak rajzani, a Bácsmegyei történelmi társulat”. Margalits Ede úgy vélte, a társulat következő feladata a megyei múzeum létrehozása, melyben helyet kap a pénz- és éremgyűjtemény, a „régiség gyűjtemény”, az okirat-, a pecsét- és a címer-gyűjtemény, valamint a megyei történelemre vonatkozó nyomtatott vagy kéziratban lévő könyvek, monográfiák, tanulmányok és térképek, továbbá bármely könyv, hírlap, röpirat vagy egyéb nyomtatvány, mely „a megye területén jelent meg, vagy megyénk valamely szülötte által bárhol másutt lett kiadva”.
A történelmi társulat titkára – tevékenysége során immár sokadik alkalommal – ismét programot adott a társulati tagoknak, az 1886. július 12-én megtartott rendkívüli közgyűlésen azonban váratlanul bejelentette titkári tisztségéről történő lemondását. A hivatalos közlemény szerint: „társulatunk eddigi titkára s egyszersmind az Évkönyv szerkesztője, dr. Margalits Ede a zombori főgymn. igazgatójának kineveztetvén, a tisztségéről lemondott”. Távozását követően Donoszlovits Vilmost bízták meg a titkári teendők végzésével, az Évkönyv szerkesztésére Iványi István alelnököt kérték fel. Ezzel új fejezet kezdődött a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat életében.
Margalits Ede, Dudás Gyula, Iványi István és társaik gazdag tudományos, történetírói munkáját felettébb nagyra értékelték az utánuk következő nemzedékek. Jurg János A bácskai Történelmi Társulat című, a Kalangya 1943. január 15-i számában megjelent tanulmányában rámutatott: Bácska elhivatott történetírói a kiegyezést követő években, a nemzeti újjászületés idején fogalmazták meg a vármegye múltbeli történetének föltárására vonatkozó programjukat. Előttük „csak néha tárta fel egy-egy véletlenül a napfényre került edény vagy eszköz az itt lakott népek műveltségét, egy-egy fegyver, egy sírdomb vagy más, véletlenül kiásott lelet libbentette fel a múlt sűrű fátyolát, és mentett át valamit a feledésből”. Nálunk minden irat, minden okmány, minden írásos emlék elveszett az elpusztult végvárak romjai alatt. A múlt század vége felé ebben a „kultúrsötétségben” gyújtott fáklyát azon lelkes embereknek a csoportja, akik 1883-ban Zomborban megalapították „Bács-Bodrogh várm. Történelmi Társulatát, amely zászlajára írta, hogy felkutatja Bácska múltját, összegyűjti a véletlenül lelt cserepeket, levéltárakat kutat át, múzeumot alapít, ásatásokat végez, és munkatársainak történelmi munkáit évkönyvében megörökíti”. A Történelmi Társulat tagjainak megjelent munkáiból ismerhettük meg Bács-Bodrog vármegye pusztításokkal teli történetét.
Banner János Gubitza Kálmán emlékezete (1869–1916) című tanulmányában tiszteletet érdemlő nemzetnevelő munkának nevezte a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat ténykedését, majd így fogalmazott: „Zomborban ég a honismertető munka tüze, s a társulatba összeverődött tagok nem világrengető dolgot akarnak, csak megismerni azt a földet, amelyen őseik egy évezreden át küzdelmes életüket folytatták. Megismerni ennek a földnek a múltját és jelenét, népét a letűnt korokban éppen úgy, mint a jelen kaleidoszkópszerű tarkaságában.”
Zsoldos Benő a Bácska című hírlap 1908. május 8-i számában Vox jubilate! címmel a 25 éves Történelmi Társulat elmúlt negyed századát méltatva kiemelte: egészen bizonyos, hogy a lefolyt huszonöt esztendő alatt ez a társaság a tudományhoz méltó csöndben, eredményesen végezte munkáját. A társaság a maga „nemesen egyszerű elvontságban”, mindenkor bizalommal tekint a jövőbe, annak vigasztaló tudatában, hogy a kultúra érdekében végzett tevékenysége mindenkor megszólítja, köréje vezérli az érdeklődőknek azt a kicsiny táborát, mely születésétől fogva hősiesen küzdött mellette. „Mily áldásos ez a zajtalan munkálkodás a forrongó közélet kaotikus zűrzavarában!” – köszöntötte Zsoldos Benő a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulatot megalakulásnak és működésének negyedszázados évfordulóján. Száznegyven év múltán elmondható: az, hogy a tragikus XX. századi események után létezik magyar tudományos élet a Délvidéken, elsősorban Iványi István történetíró nemzedékének köszönhető.
