Ugyanott vagyunk, ahol a múlt héten voltunk. Legalábbis ami ezt a rovatot illeti. Egy hete itt arról esett szó, hogy Novak Đokovićnak, függetlenül attól, hogy világelső, és a jelen pillanatban valóban a legjobb is, nincs akkora piaci értéke, mint több más, az eredményesség terén lemaradó teniszezőnek. Hat napra rá megállapítható, hogy a birkózás az egyik legrégibb sportág, amelyet már az ókori olimpiákon is műveltek, és az újkorikon is egy kivétellel rendre jelen volt, piaci okokból mégis kilóg a sorból, és könnyen lehet, hogy ötkarikás napjai meg vannak számlálva.
Hogy a birkózás lekerült-e a műsorról, vagy pedig egy látványos fordulattal mégis rajta marad, csak őszre derül ki. Nehéz elképzelni, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság illetékesei, akik a héten éppen a birkózás kiiktatásának javaslatát terjesztették be, fél év múlva merőben ellentétes álláspontra helyezkednek, de az ügy egyelőre mégsem veszett el. Ahhoz azonban a sportág vezetőinek és persze a sportágnak kell átalakulni e rövid idő alatt, ami viszont nem lesz egyszerű. A birkózás ugyanis az elmúlt kb. 25 évben annyira megváltozott, hogy maguk a birkózók is látják, ez már nem az, ami volt s ami nem csak néhány kelet-európai és kaukázusi országban volt népszerű és megbecsült. Hogy ebben mekkora Raphaël Martinettinek, a szakág nemzetközi szövetsége elnökének a vétke, arról esetleg vitatkozni lehet, amire azonban nincs idő, s ha tetszik, ha nem, együtt kell lépni, mert szeptember gyorsan itt lesz, s ha a birkózás, ahogyan Martinetti ígérte Jacques Rogge-nak, a NOB elnökének, nem változik meg a kritériumoknak megfelelő irányban, hiábavaló lesz a török, orosz s egyéb felháborodás, a riói lesz a hattyúdal.
Érthető persze, hogy nálunk és Magyarországon is megdöbbenést okozott a hír. Mindkét helyen a hagyományokra hivatkoznak és a sok évtizedes sikerességre. Tény és való viszont, hogy a közös határ mindkét oldalán a birkózás már csak alig több a régi szép emléknél. Különösen itt, Vajdaságban, ahol egykor a magyar gyerekek körében, az asztalitenisszel együtt, az egyik leggyakrabban és legmagasabb szinten művelt sportág volt. Magam is megismertem sokukat, mondjuk a Horváth Istvántól Bojan Mijatovig terjedő skálán, s ebben az időszakban annyi szabálymódosítás történt, hogy az – a céllal, elképzelésekkel és vágyakkal ellentétben – a dinamikus és látványos sportból olyat csinált, ami – némi túlzással talán, de – csak a tolakodásra hasonlít, s vitathatatlanul a cselgáncs és a taekwondo mögé szorult. Ilyen körülmények közepette nem csoda, hogy a birkózás megszűnt érdekesnek lenni a tévé számára, ami pedig nincs a tévé képernyőjén, mintha nem is létezne, és abba nem is érdemes befektetni.
Más téma, hogy az olimpiai műsoron maradt még több olyan sportág, amelyek biztosan nem ütik meg a mércét, de amelyek ügyesebben lobbiznak. Ami engem illet, továbbra is azt tartom, hogy az ötkarikáson felesleges a foci. Pontosabban az a foci, amit ott szerepeltetnek. Ha ugyanis nem a legerősebb csapatok és a legjobb focisták küzdenek az érmekért, az eleve ellentmond olimpizmus alapelveinek s annak az irányvonalnak, amely Juan Antonio Samaranch elnöksége óta érvényes a NOB-ban. Vagy valaki tényleg azt hiszi, hogy egy U23-as focicsapat aranya ugyanolyan fényes, mint Bolt és Phelps érmei?
