Nem tudható, hogy jövőre mit találnak ki, lehetőség van bőven, az idén azonban, ha a sokévi tapasztalatból helyesen vonom le a következtetést, a férges hal és a mérgezett tej tölti be az egykori napfogyatkozás, a közelmúltbeli „állati” influenzák és a decemberi világvége szerepét. Valamivel mintha folytonosan tartani kellene a pánikhangulat szintjét, míg a háttérben olyan dolgok történnek, amelyekre jobb, ha az átlagpolgár nem figyel oda.
Egészen jól emlékszem arra az 1999-es nyári napra, mert éppen külföldre kellett utaznom. Heteken át tartott előtte a hülyítés, hogy mi minden veszélyt rejteget a napfogyatkozás, s bár nem tudtam elképzelni, hogy az emberek többsége elhiszi az egészet, megdöbbenten láttam a kora délutáni órák szürkületében Újvidék teljesen kihalt utcáit. Ha nem fekszik és beszélget hangosan önmagával a központ egyik padján egy alaposan berúgott illető, és nem jön a városi busz, amelynek egyetlen utasa voltam a sofőr őszinte örömére, azt hittem volna, hogy tényleg mindenki berezelt, és elbújt a mentő tanács szerint sűrűre leeresztett rolók mögött.
Azután egy kicsit megnőtt az immunitás, hisz a madárinfluenzára, majd annak sertésváltozatára már erősen csökkent a pánik mértéke. Olyannyira, hogy két éve hiába gondolt valaki egy csapásra meggazdagodni, nagy mennyiségű oltást behozva, kiábrándítóan gyér volt az érdeklődés iránta. Azt hiszem – és nem szeretném, ha tévednék és a veszély tényleges lenne –, a napokban ugyanazok a nyerészkedők vagy egyazon célú mások a tejen buknak nagyot. A boltokat járva nem látom, hogy nem fogyna a tej, veszik és viszik és valószínűleg isszák, mint eddig is, hiába a hihetetlen erejű kampány a bulvárlapokban és hasonszőrű tévéadókon.
Az a benyomásom, hogy két pánik között, amíg újat ki nem eszelnek a korábbi után, itt a sport tölti be a nem kívánatos űrt. Stadionbotrányok, kitalált és ápolt klubellentétek és egyebek vonják el a figyelmet a kulisszák mögötti – hogy tejjel kapcsolatos szóval éljek – lefölözésről. Amíg a hasábokon és a lelátókon folyik az egy csöppet sem finom háború, addig egyesek tömik a zsebüket. Érdekes, hogy már nem csak a foci és a kosárlabda az, amelyben még akad szabadon és büntetlenül vihető. Milliók feletti ellenőrzést fed és annak megdézsmálást helyezi kilátásba a jelek szerint a belgrádi maraton is, míg a szerbiai sportlövők csaknem lemaradtak a hó végi légfegyveres-Eb-ről, mert két éve valaki Belgrádban „elfelejtett” elszámolni 47 ezer euróval, aminek most bottal üthetik a nyomát.
Mindezek mellett egészen naivan hat a focikapitány teljesen reálisnak hangzó kijelentése, miszerint az állam, ha akarná, néhány nap alatt rendet tudna teremteni a magukat szurkolóknak nevező és ebben jelentősen támogatott fenegyereket között, s szentségtörésre utalnak a válogatott időközben visszatérő volt kapitányának szavai, miszerint rendben van, hogy a kapitány megköveteljen egyet s mást, például a himnuszénekelést és az ellenfél himnuszának megtapsolását, de akkor is egyedül az eredmény a fontos. Közben ez is hülyítés, meg amaz is.
Nekünk azonban mit sem számít. Nemsokára erre is – mint minden másra –, még akkor is, ha végül kárunk származik belőle, teljes immunitást élvezünk.
