A legjobb játszmákat minden ember egyéniben játssza és a végén veszít. Ezt nevezzük életnek.
Győzelemre nincs esélye, azonban maga a játék olyan varázslatos tud lenni, hogy minden erőnkkel és minden idegszálunkkal ragaszkodunk hozzá, késleltetnénk a befejezést, rettegjük azt. A rettegés és félelem feloldására, a halál valóságának elviselésére egyik legjobb módszer annak valamiféle furfangos legyőzése, gondoljunk csak a Benedek Elek-mesére, a Vénasszony és a halál címűre. A rettegés és feloldódás ideje a mindenszentek és halottak napja is. Amikor halottainkért gyertyát gyújtunk, magunknak is világosságot támasztunk, végességünket oldjuk fel az emlékezésben.
November 1-jén és 2-án máshonnan közelítünk a halálhoz. Befogadjuk, hogy legyőzzük. Gondolataink a halottak körül időznek, időnket a halottak emlékének megidézésével töltjük, a halál megszelídítése, felfoghatatlanságának a hétköznapi életre kényszerítése a katolikusok által ünnepelt mindenszentek, november 1-je és a halottakra emlékező keresztény világban a halottak napjának nevezett november 2-a.
November első és második napjához közeledve költözött be hozzánk is – hívás nélküli hangos-zajos vendég – a halloween.
(Fotó: Gergely Árpád)
Agatha Christie 1969-ben megjelent Hallowe’en Party című regényének az elején Ariadne Oliver, az írónő valamiféle alteregója – első olvasásra – meglehetősen bosszantóan azon elmélkedik, miképpen következnek egymásra az ünnepek. Ahhoz képest, hogy Ariadne Oliver író, keveset tud, tehát Agatha Christie, aki Párizsban is élt és tanult, valószínűleg szándékosan relativizálja és mossa el a jelentését és jelentőségét az ünnepeknek hősnője által: „Először jön a halloween… de mi is következik utána? A halottak napja? (…) Aztán a halottak napja meg a temetőjárás után – folytatta Mrs. Oliver, megtelepedve az egyik kanapé karfáján – a mindenszentek napja következik. Jól emlékszem?”
Az 1992-ben magyarul kiadott regény címe Ellopott gyilkosság volt, 2010-ben már Halloween és halál címen jelent meg újra – életszerű példájaként annak, hogyan került a halloween is egyre közelebb hozzánk – ma már szinte kötelező dolog október 31-én töklámpást készíteni, gyermekpartit szervezni, jelmezben felvonulni.
Természetesen nem is olyan bosszantó a krimi királynőjének közelítése, hiszen az Allhallowtide fogalma mindhárom napot felöleli – a mindenszentek vigíliájaként is nevezhető halloweent, mindenszenteket és a halottak napját is, az pedig, hogy az All Saul’s Day és az All Saint’s Day hasonlóképpen hangzik, logikussá is teszi a regénybeli írónő töprengését.
Amiről a hatvanas évek végén egy angol krimiben életszerűen lehetett töprengeni, az mifelénk ugyanazokban az években még pontosan tudható volt, nem keverték össze. Ma már más a helyzet, nyugodtan mondhatjuk, az vesse az első követ, aki, ha álmából felverik, gondolkodás nélkül rávágja, melyik-melyik…
Ez a töprengés és kitérő arra volt jó, hogy közelebb hozza egymáshoz Benedek Elek vénasszonyát és Lámpás Jacket – a különböző kultúrákhoz és a kereszténységen belül is sokban eltérő vallásokhoz tartozó mély emberi vágyat, ami a halállal, az elmúlással való folyamatos viaskodást jelenti, illetve az értelemmel, szépséggel élt élet fontosságát hangsúlyozza.
Ha nem is ad hozzánk semmit, legalább nem vesz el tőlünk, legyintenek a hagyományokhoz ragaszkodók, akiktől idegen a halloween, a mindenszenteket megelőző este.
November 1-re és 2-ra készülődve, a sírkertek megszépítésének idején a csendesség és elmélyülés reflexe működik az emberekben – mifelénk. A kripták körül otthoni kabátokban sürgölődők, seprűvel, kapával szorgoskodók gyászruhát öltenek, ünneplőt húznak és hatalmas krizantémokkal meg apró mécsesekkel vagy éppenséggel testesebb-díszesebb társaikkal felszerelve igyekeznek a temetőbe. Felidézik az elhunytak emlékét. Visszahívják őket körükbe, megidézve tekintetüket, szokásaikat. Este gyertyát gyújtanak és imádkoznak.
November 1-je az üdvözült lelkek emléknapja, mindenszentek ünnepe, amit a katolikus keresztény világ ünnepel. A diadalmas egyházat hirdeti a megdicsőült lelkek társasága.
Nem könnyű megérteni és magunkévá tenni, nem könnyű felfogni, mire gondolt a nyolcadik században III. Gergely pápa, amikor a Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek emléknapjává tette, és mit IV. Gergely pápa, aki egyetemes ünneppé tette mindenszentek ünnepét.
Nem egyszerű átadni magunkat annak a kérésnek, hogy az irgalmas isten a szentek közbenjárására árassza ránk irgalmasságát.
A reformátusok ezzel nem is foglalkoznak, hiszen ők nem ismerik el a szentek létezését, az evangélikusok, bár elismerik a szentek létezését, a mindenszenteket nem ünneplik, a halottak napját igen. A reformátusok nem fogadják el a katolikusoknál létező halotti kultuszt, így a halottak napját sem ülik meg.
Talán egyszerűbb a halloweent ünnepelni. Mindenki feloldódik a közös, hangos zajban, a létező túlvilág, vagy a vágyott túlvilág vidám változatában, az estében, amikor az élők és holtak világa a legközelebb van egymáshoz, szinte elmosódnak a választóvonalak, köztünk járnak a bolyongó lelkek és a jelmezes gyermekek nagyobb örömet éreznek, amikor a világító töklámpásra néznek, mint amikor a temetőből kijövet mézes kalácsot vagy sült gesztenyét vásárol nekik a feketébe öltözött dédi.
De mégsem oldódunk fel ebben. Akkor sem, ha a szemünk láttára hódított teret október 31-e hangossága és a szemünk láttára kopott el a mindenszentek vallási jelentése, átadva helyét az ökumenikussá alakuló vagy kulturális cselekedetként megélt halottak napjának.
Nem oldódunk fel, mert a divatok, ha nagyban befolyásolják is az életünket, nem adnak választ legmélyebb rettegésünkre, kíváncsiságunkra, félelmünkre és a legnagyszerűbb, ugyanakkor a leginkább misztikus vágyra-érzésre-tapasztalatra, a transzendenciára.
A töklámpással bolyongó, csalafinta Lámpás Jack a legszomorúbb tapasztalatot hordozza magában. Azt az emberi vágyat, hogy megnyugvásra leljünk.
Ha bonyolultan és lelkiismerettel akarunk élni, akkor számításba vesszük a megnyugvás iránti belső igényt, aminek meg kell küzdenie az elmúlás zord valóságával, a veszteséggel, az emlékezéssel.
Az emlékezésben, a halottak egyszer volt életének felidézésében is benne van a megnyugvás iránti belső igény – a krizantém szirmaiban és a mécsesekben fejeződik ki.
Az emberi mulandóság, önnön mulandóságunk ijesztő volta is magában hordozza a megnyugvás iránti belső igényt – ha így idézzük fel a töklámpás történetét, sokkal nagyobb lesz a csönd a zajnál, mert rálátunk arra az egyszerű, megkerülhetetlen, noha eltakarható igazságra, hogy sem istennel, sem ördöggel nem tolhatunk ki, ha gyatrán élünk, hanem csakis magunkkal.
És ezért fontos és szép Benedek Elek meséje a vénasszonyról, aki legyőzte a halált – az értelmes életet példázza a mese, nem a halál legyőzhetőségét.
