Mottó: Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. A Himnusz születésnapját legújabb kori történelmünk avatta a magyar kultúra napjává, a nappá, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely fontos jellemzőjét adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől.
Kettőt és könnyebbet, válaszoltam némi gondolkodás után a minap az egyik kedves ismerősömnek, amikor a magyar kultúra napja kapcsán azt kérdezte tőlem, mit jelent számomra a magyar kultúra. Bármennyire is egyszerűnek tűnik ugyanis a kérdés, kielégítő, vagy ha úgy tetszik, méltó választ egyáltalán egyszerű adni rá, hiszen bármi, amit spontán módon kimondanánk, vagy kifejezetten banálisnak, vagy teljességgel megfoghatatlannak tűnne.
Valószínűleg azért nem szoktunk különösebben sokat töprengeni ezen a kérdésen, mert természetesnek, sőt magától értetődőnek érezzük a meglétét és a mindennapjainkba való beágyazottságát. Dr. Hoppál Péter a magyar kultúra napja alkalmából megtartott délvidéki központi ünnepségen mondott köszöntőjében Kodály Zoltánnak a zene kapcsán megfogalmazott mondatait továbbgörgetve, miszerint a zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő, amelyet sokan csak akkor vesznek észre, ha már nagyon hiányzik nekik, azt hangsúlyozta, hogy éppen így van ez a magyar kultúrával is, hiszen alapvető számunkra, mint a levegő, és az értékét csakis akkor tudjuk igazán felfogni, ha belegondolunk abba, mi lenne velünk nélküle.
Ahhoz, hogy valóban el tudjunk játszani a gondolattal, nem árt felidéznünk, hogy mivel a kultúra fogalma az emberi gondolkodás egyik központi kategóriája, rendkívül sokféle megközelítése és értelmezése létezik. A tágabb értelmezése szerint a kultúrához nemcsak a tudományos és a művészeti élet, a vallás, valamint a magas szellemi szféra egyéb jelenségei tartoznak hozzá, hanem például az is, hogy miként élünk, dolgozunk, tisztálkodunk, étkezünk, hogyan neveljük a gyerekeinket és hasonlók. A téma szakértői közül jó néhányan úgy vélik, a kultúra éppen ezért mindazon ismeretek, értékek, reflexek, viselkedési modellek és sémák, szokások és hiedelmek összessége, amelyeket az egyén az őt felnevelő közegben, a szocializáció során, részint megfigyelhető, részint észrevétlen módon elsajátít. Kultúraként tehát szerintük egy dinamikus, komplex rendszert kell elképzelnünk, amelybe ugyanúgy beletartoznak a különféle esztétikai alkotások, mint például a mindennapi viselkedés, illetve a termelési vagy éppenséggel a szerelmi kultúra. Ebben az értelemben tehát a kultúra nemcsak a felhalmozott ismeretek és értékek összessége, hanem a viselkedési modellek, a szokások és a hiedelmek rendszere is, amelyet az egyénnel, mint a társadalmat alkotó személyiséggel összefüggésben kell meghatározni. A kultúra rendszere ugyanis szerintük csakis abban az esetben nyer valódi értelmet, ha azt az egyén a saját szocializációja során elsajátítja, és egyrészt a saját személyisége részévé válik, másrészt pedig az őt körülvevő világhoz való viszonyában realizálódik.
Ennek tükrében ma már szinte nincs is olyan közösség, amelynek tagjai ne éreznék egyre erőteljesebben annak a súlyát és felelősségét, miként őrizhetik meg közösségük kulturális arculatát, önazonosságát és azt a nemzeti kulturális örökséget, amely önbecsülésük és mások iránti tiszteletük forrása lehet, éppen ezért napjainkban óriási jelentősége van annak is, miként tudjuk továbbadni azokat a levegő meglétéhez hasonlítható magától értetődőséggel a mindennapjaink részét képező elemeket, amelyeket kultúránkból magunkban hordozunk. És ez az, aminek a fontossága talán még inkább felértékelődik azáltal, hogy egy új, idegen közegben már nem feltétlenül tekinthető magától értetődőnek mindaz, ami saját környezetünkben még az volt. Vagy ha számunkra esetleg az is marad, a gyermekeink számára már egyáltalán nem biztos, hogy azzá válik, hiszen rendkívül nehéz meghatározni, mi marad meg abból, amit azok, akik az elvándorlás mellett döntenek, magukkal visznek. Különösen azokban az esetekben kérdéses ez, amelyekben a szülőkre kevésbé jellemző a tudatos identitás-megőrzésre való törekvés, vagy esetleg éppen az asszimilációra való törekvés jellemzi őket. Mindezt persze sokféle tényező befolyásolja, éppen ezért, ahogyan más esetekben, úgy ebben az esetben sem szabad ítélkeznünk, vagy pálcát törnünk bárki felett, aki az általunk helyesnek tartott döntéstől eltérően határoz ezekben a kérdésekben, vagy egyszerűen nem is határoz, hanem csupán engedi magát sodródni az árral.
Kultúránk kétségkívül igen fontos szerepet tölt be az identitásunkban is, amit azonban a szakemberek szerint nem állapotként, hanem sokkal inkább olyan folyamatként kell értelmeznünk, amelynek a szerkezete különböző jellegű és típusú motivációs erők hatására állandóan módosul, éppen ezért az azonosságtudatunkra vonatkozó tapasztalataink negatív megnyilvánulásai során olyan identitásválságba kerülhetünk, amely akár identitásváltáshoz is vezethet. A téma szakértői ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy ilyen esetekben a nyelv önmagában nem rendelkezik eléggé erőteljes megtartó erővel, amit számos történelmi példa is bizonyít. Az identitás megőrzéséhez szerintük olyan intézményekre is szükség van, amelyek biztos alapot tudnak nyújtani az egyén számára ahhoz, hogy megelőzze az identitásválságot és az esetleges identitásváltást, ezek hiányában ugyanis az identitás-megőrzés nehezebbé, sőt, rosszabb esetben teljességgel lehetetlenné válik.
Az egyik neves magyarországi publicista egy néhány hónappal ezelőtti előadásában a magyar kultúra kérdésének taglalásakor egyebek mellett arról beszélt, hogy diákkorában az egyik tanárnőjük a következőképpen magyarázta el nekik a magyar kultúra mibenlétét: Ha bárhol a világban azt mondjuk, hogy „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?”, akkor arról az emberről, aki erre a kérdésre azt válaszolja, hogy „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…”, azonnal tudhatjuk, hogy magyar nemzetiségű, valamint azt is, hogy velünk azonos kultúrkörből származik, teljesen mindegy, hogy egy budapesti úri gyerekről vagy éppen egy vajdasági parasztgyerekről van szó, mindannyiunkat, akik ugyanabból a kultúrkörből származunk, összeköt az, hogy a „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” kérdésre, csakis egyféle válasz adhatunk, azt, hogy: „Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja…”
Ha ezt a gondolatot továbbgörgetve egy kicsit előretekintünk, akkor azt kell látnunk, hogy talán éppen az identitásváltás veszélyének elkerülése miatt lenne rendkívül fontos az, hogy minél inkább átérezzük annak a felelősségét, miként őrizhetjük meg identitásunkat, közösségünk kulturális arculatát és azt a nemzeti kulturális örökséget, amely önbecsülésünk és mások iránti tiszteletünk forrása lehet, tervezzük a jövőnket akár itthon, akár több száz vagy ezer kilométerre innen, hiszen csakis ilyen módon válhat reális célkitűzéssé az, hogy évtizedek múlva a „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” kérdésre a gyermekeink is azt a választ adhassák, amelyet adniuk kell – a világ bármely szegletében.
