Amikor gyermekként ott ült a nézőtéren, olyan meghatározó élményt jelentett számára az, amit a színpadon látott, hogy azonnal úgy érezte, a részesévé kell válnia, és ez néhány év múlva sikerült is neki, mesélte a minap egy vele készült interjúban az egyik kiváló színésznőnk, amikor a színházzal való első találkozásáról kérdezték, majd hozzátette, arra már nem emlékszik, mi volt a címe annak az előadásnak, amit látott, ahogyan arra sem, ki játszotta benne a főszerepet, az élmény azonban a mai napig megmaradt benne, annak ellenére, hogy azóta már évtizedek múltak el.
Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian, akik a színház szerelmesének valljuk magunkat, hiszen valamennyien szívesen elevenítjük fel magunkban azokat az élményeket, amelyeket a színháztól kaptunk, nemcsak gyermekekként, hanem felnőttekként is. Azt persze, hogy kinek mitől jó vagy maradandó egy-egy színházi élmény, nagyon sokféle tényező befolyásolhatja, köztük olyanok is, amelyek bennünk gyökereznek, és olyanok is, amelyek a minket körülvevő világból erednek. Fontos tényező lehet például az is, hogy mi az, amit elvárunk tőle: csupán szórakozni szeretnénk, önfeledten és harsányan, vagy elgondolkodni, mélyrehatóan és húsbavágóan. Nem vagyunk egyformák, és ez nem is baj. Ahogyan az sem, hogy másféle élményekre vágynak azok, akik a klasszikus irodalom gyöngyszemein nevelkedtek, mint azok, akik a valóságshow-k világában szocializálódtak. A színház számára azonban napjainkban talán éppen az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy mind az egyik, mind a másik csoport tagjaihoz megtalálja az utat. Meg a harmadik, a negyedik és a sokadik csoport tagjaihoz is. Akiket vélhetően egyenként sem könnyű megszólítani, együtt pedig különösen nem az. Szinte lehetetlen vállalkozás, vethetnénk oda félvállról, ahogyan a mindennapok során is oly gyakran tesszük, amikor kihívás elé állít minket az élet, pedig előfordul, hogy egyáltalán nem az, csupán egy akadály, amit át kell ugranunk, egy feladat, amit meg kell oldanunk.
Ugyanúgy, ahogyan a napjainkban nagy ünnepre készülő amatőr színjátszók is teszik nap mint nap, amikor újabbnál újabb kihívásokkal találják szemben magukat. Azok, akik közül egyesek most éppen az utolsó simításokat végzik az előadásaikon, hogy lehetőségeikhez mérten minél tökéletesebb produkciókkal léphessenek a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának zsűrije és közönsége elé, mások viszont már azt számolgatják, hány nap van még hátra – vagy ha úgy tetszik, hányat kell még aludniuk – addig a napig, amelyre hónapok óta készülnek, ideálisnak aligha nevezhető körülmények között, mégis szívvel-lélekkel, mert fontos nekik az, amit csinálnak. Az, amire egyesek csupán hobbiként tekintenek, olyan időtöltésként, amelynek során jól érzik magukat, mások viszont valamiféle szavakba nem önthető és éppen ezért soha ki nem mondott küldetésként. Olyan tevékenységként, amelynek révén adni szeretnének valamit másoknak, miközben ők maguk is kapnak valamit másoktól; és amelynek révén – tudatosan vagy ösztönösen – közösséget is építenek.
S bár a hivatásos színházi szakemberek közül lehet, hogy sokan kikérik maguknak a párhuzamot, talán éppen itt találkozik a két világ, akkor is, ha mély szakadék tátong, és akkor is, ha csupán sekély árok húzódik meg közöttük: a személyiségfejlődés és a közösségépítés felé vezető út kanyarulataiban rejlő lehetőségek kiaknázásában. A színház ugyanis akkor nyer igazán értelmet, ha épít minket, nézőket. Ha felvillant, ha rámutat, ha tükröt tart, ha elgondolkodtat. Ha az kell, szórakoztat. Ha élményt ad. Olyat, ami magával ragad, ami lenyűgöz vagy letaglóz, ami beépül a személyiségünkbe, és ezáltal hosszabb távon is meghatároz minket. Hiszen ezek miatt az élmények miatt járunk színházba. Ezeknek a pillanatoknak a megélése reményében térünk vissza újra meg újra, akárhányszor csalódtunk is korábban benne. És ezekért a pillanatokért vagyunk örökre hálásak azoknak, akik nap mint nap kitárják a lelküket a színpadon, nekünk, nézőknek; értünk, nézőkért. A mi jelenünkért, a mi jövőnkért, hiszen – ahogyan az idei színházi világnapi üzenet európai szerzője is utal rá írásában – napjainkban a figyelmünkre igazságként igényt formáló valótlan állítások egyre erőteljesebben igyekeznek elszigetelni bennünket mind az igazságtól, mind egymástól.
„A színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék. Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak. Ahogy ez mindig is volt. Minden színház az adott emberi közösség méretével azonos, legyen az ötven vagy tizennégyezer fős, egy nomád szekérkaraván vagy az ókori Athén egyharmada” – fogalmaz színházi világnapi írásában Simon McBurney, majd hozzáteszi: „A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése pedig az előadó és a közönség közösségi cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy némulunk el a döbbenettől. És abban a pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt hittük, épp belőlünk fakadóan választ el bennünket – egyéni tudatunk behatároltsága –, valójában nem ismer határt. Közös mindannyiunkban.”
Ugyanúgy, ahogyan a színház szeretete is közös szinte mindannyiunkban. És talán éppen ezért lenne fontos, nemcsak ma, a színházi világnapon, hanem minden más napon is, hogy a színház – a bennünk gyökerező és a minket körülvevő világból fakadó különbözőségek ellenére – ne elválasszon, hanem összekössön, és valódi közösséggé formáljon bennünket. Nemcsak a nézőtéren ülve, hanem a mindennapokban is.
