A Forum kiadónak köszönhetően immár magyarul is olvasható Igor Marojević Beograđanke című, 2014-ben megjelent novelláskötete, amely napjaink egyik sikerkiadványa, lévén, hogy hat kiadást megért, bestsellerként tarolt a szerbiai könyvpiacon, és tavaly ősszel egyféle folytatása is elkészült, Prave beograđanke címmel. Glavinić Vékás Éva az első kiadványt fordította le magyarra, s ez jelent meg az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra Belgrádi csajok címmel.
A verbászi születésű, regény- és drámaírással is egyaránt foglalkozó Igor Marojević jelen kötetében kisprózából alkotott nagyot, a Belgrádi csajok ugyanis nyolc női monológ izgalmas egyvelege. Belgrádi nők mesélik el bennük életük történetét, de a beszédfolyamokból nemcsak sajátos nő- illetve asszonysorsok bontakoznak ki, hanem kirajzolódik a titói Jugoszlávia képe, majd a délszláv háborúk, a hiperinfláció és a bombázások időszaka, ahogyan az azt követő tranzíció, a rendszerváltás évei is, és ahány elbeszélő jut szóhoz, annyiféle nézőpontból közelíti meg egy-egy írás Szerbia legutóbbi évtizedeit.
Nem mindennapi történetek nem mindennapi nőkről – olvasható a könyvben, alcím gyanánt. E kijelentés alapján az olvasó nyilván rendkívüli eseménysorra számít, s ez esetben némileg csalódnia kell, a kötetbe foglalt történetek ugyanis a hétköznapi Szerbiában, mi több, Európában játszódnak, és a bennük olvasható események és a bennük megrajzolt környezet is ismerős: igen, a mi Európánkat, a mi országunkat, az általunk ismert karaktereket és életképleteket írta meg, vitte prózába Marojević, de olyan technikásan, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk olvasás közben, hisz minden egyes monológ egyszerre ismerős és újszerű, frappáns és egyedi.
Az elbeszélő főhősök zömében középkorú nők. Közös bennük, hogy mindannyijuknak valamiképpen köze van Belgrádhoz: vagy tősgyökeres belgrádiak, vagy odaköltöztek, illetőleg onnan költöztek máshová, többnyire külföldre, de a „belgrádiság” örökre a lényük része maradt. Ki is mondja egyikük, hogy „nehezen lehet valaki valamikori belgrádi nő, az a pecsét egész életében ott marad rajta, ha örökre emigrál, mint a vonalkód a könyvön, vagy mint a lila pecsét a húsdarabon”. A történeteket olvasva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a „belgrádiság” gyakran „szerbiaiság”, „jugoszlávság” vagy „balkániság” is, hiszen olyan környezeti tényezők, olyan magatartásminták és olyan világszemlélet összhatása értendő alatta, ami az egész térségünket jellemzi. Az elmúlt évtizedek történelmi-politikai-gazdasági hozadéka hasonló traumákat alakított ki tágabb környezetünkben, ráadásul nem is csak a nőket, hanem a férfiakat is egyaránt érintette, érinti. Marojević novelláiban ennélfogva nemcsak az elbeszélő nőkre kell fókuszálni, hanem az összes ott felbukkanó nőre: barátnőkre, anyákra, testvérekre, szomszédasszonyokra, akárcsak a férfiakra: apákra, osztálytársakra, férjekre, szeretőkre is, ugyanis az ő történeteik is lényeges részei a nagy egésznek, azaz e vidék történetének. E vidékének, amelyet a lét peremén egyensúlyozó egyének, szerelmi kapcsolatokban őrlődő párok, sikeres és sikertelen karrieristák, szorongó, csalódott, megcsömörlött karakterek népesítenek be, és egyaránt hatnak rájuk azok a változások, amelyeket az utóbbi évtizedek hoztak magukkal: az elektronikus eszközök fejlődése, a megváltozott munkafeltételek és munkakörülmények, a globalizálódó világ, az elmagányosodás, a családok szerepének átalakulása, a generációk között kialakult szakadékok, az egzisztenciális bizonytalanság, és még sorolhatnánk. Szinte minden történetben valamiképpen kifejezésre jut az elidegenedés érzése, leginkább mégis a Bent című novella 38 éves hősnője esetében, aki a ’99-es bombázások okozta trauma következtében Münchenbe költözött, ahol hat és fél éve nem hagyta el a lakását, és „kinti élet” helyett „benti élet”-et él – a világgal kizárólag az internet révén érintkezik. A Google műholdas térképével „utazgat”, és a közösségi hálón alakítja ki netes ismerőseiből „óriási család”-ját. „Azt a világot figyelem, amelyiket én akarom, a virtuális világot, amely, bárhogy nézed, sokkal tisztább, de jobb és mélyebb is a valósnál” – mondja, és egy ponton túl már a virtuális világot tekinti valóságnak, hiszen, meglátása szerint, a virtuális „a mai világ alapjává vált”, sőt a határtalanság és a szabadság terepe lett, ahol az egyén saját szabályai szerint élhet, és nem tartozik senkinek elszámolással. Ez az elszigetelődés az egyik véglete a Belgrádi csajokban ábrázolt eltávolodás-változatoknak, a másik véglete pedig a börtönbe vonulás, A legújabb Philips-modell című novella hősnője ugyanis egy bűncselekmény következtében kényszerül rács mögé, egy másfajta elszigeteltségi állapotba. Van aztán olyan nő is, aki Barajevóba, más Londonba, megint más Barcelonába, s olyan is akad, aki Berlinbe költözik, egyszóval az otthon maradókkal ellentétben távolsági perspektívából szemlélik Belgrádot, „belgrádiságukat”, s ez az eltávolodás sokszor feltétele is a „tisztánlátásnak”. „Tisztánlátás” alatt persze nemcsak az értendő, hogy külső szemlélőként könnyebb észrevenni az itthoni jellegzetességeket, úgymint a mindent átható korrupciót, a patriarchátusban gyökerező női alárendeltség és kiszolgáltatottság hátulütőit, a szennylapok térhódítását, a kulturális eligénytelenedést vagy például az apatikus magatartás egyre jellemzőbb voltát, hanem „tisztánlátás” alatt annak belátása is értendő, hogy az ember hiába változtat helyet a Nap alatt, önmaga elől nem futhat el, és azon tényezők, amelyek miatt élhetetlennek tűnik számára egy város, az országhatárt átlépve nem tűnnek el. Ezt az életérzést a Filozófia mindenkinek című novella egyik hőse, Stevan fogalmazza meg legpontosabban, arra panaszkodik ugyanis, hogy a munkájában és az egész világon eluralkodó digitalizáltság kezdi kikészíteni, hiszen az ő természetes ritmusához képest időnként túl gyorsnak tűnik minden, és muszáj valami stabilabb és lassúbb dologgal is foglalkoznia, valamiféle „unplugged”-dal, hogy megőrizze a lelki egyensúlyát. „Az ember nem teljes, ha nincs update-elve” – mondja, miközben kétségbeesetten keresi a kapaszkodókat, amelyekbe fogózva kilábalhat az ital, a cigaretta és a drogok nyújtotta lelki „álbiztonságból” és a felszínes párkapcsolatok okozta magányból.
Töredezettség, szétszórtság, gyökértelenség – e kifejezések a kulcsszavai Igor Marojević történeteinek, s ezekre reflektál Monika Sigeti is a kötethez készített illusztrációival. A részekre bontott, fragmentált rajzok ég és föld között, a semmiben libegnek. Kollázslétet ábrázolnak, amely oly messze van a tökéletestől, a vágyottól, az egésztől, amekkora az illesztékek és a részek közötti távolság. Hiányzik a kötőanyag, ami egybefogná, összeragaszthatná őket.
