Érdekes petícióról küldött nekem cikket Rómában élő barátnőm: a Szabadítsuk meg az olasz utcákat Titótól című írás szerint azért folyik az aláírásgyűjtés, mert 12 olasz önkormányzatban még mindig hősként, utcanévvel ünneplik Josip Broz Titót. A petíció kezdeményezői szerint viszont Tito felelős azért a tömegmészárlásért, amit a jugoszláv partizánok 1945-ben követtek el Észak-Olaszországban.
Ezekről az eseményekről több mint fél évszázadon át mind Olaszországban, mind Jugoszláviában, majd az utódállamokban mélyen hallgattak. Az akkor már több mint hatvan éve rejtőző csontvázat Giorgio Napolitano akkori olasz államfő fordította ki a szekrényből 2007. február 10-én, amikor az 1945-ben Tito partizánjai által legyilkolt olaszok emléknapján népirtásról beszélt, és szláv területcsatolásnak nevezte az 1947-es párizsi békeszerződést. Stipe Mesić akkori horvát elnök szerint ez a beszéd rasszista volt, a történelmi revízió és a politikai reváns akaratát sugallta, de Napolitano szavait hazájában is csak a jobboldal dicsérte, miközben a baloldali pártok fenntartásaikat fejezték ki. Ez a történelmi fejezet Itáliában sokáig tabu volt a fasiszta múlt miatt, de a volt kommunista olasz államfő 12 évvel ezelőtt talán azt hitte, elérkezett az ideje – ahogyan ő fogalmazott – az ideológiai vakság okozta hallgatás megtörésének. Tévedett: a február 10-i megemlékezés sosem volt és még jó ideig nem is lesz feszültségmentes.
Olasz történészek szerint legalább tízezer azoknak az olasz áldozatoknak a száma, akiket közvetlenül a második világháború befejezése után, 1945 májusa és júniusa között a jugoszláv csapatok megöltek és holttestüket az észak-itáliai karsztvidék üregeibe, az úgynevezett foibékba dobták, és 350 ezren lehetnek azok, akiket száműztek Isztriából, Dalmáciából. Az etnikai tisztogatás célja az volt, hogy Friuli-Venezia-Giulia tartományt Jugoszláviához csatolhassák.
Marco Girardo újságíró, a Túlélők és elfelejtettek című könyv szerzője szerint a mai napig nem dolgozták fel kielégítő módon az olasz közelmúlt történelmének ezt a fejezetét, csak a ’90-es évek végén, csaknem 50 évvel az események után hoztak létre egy olasz–szlovén vegyes bizottságot. A kérdést minden politikai irányzat megpróbálta manipulálni, hiszen a tömegmészárlás és százezrek kitelepítése ugyanannak az éremnek a két oldala: annak az egyetlen drámának az eseményei, amelyet az ország keleti határán élő olaszok éltek át 1943. szeptember 8-tól kezdve a második világháborút követő időszakban. Az olaszok menekülése Isztriából és Dalmáciából ugyanis már 1943-ban megkezdődött.
Az ide-oda tologatott olasz–jugoszláv határ áldozatainak, kifosztottjainak és menekültjeinek tragédiájáról 2005 óta emlékeznek meg Olaszországban február 10-én, az 1947-es párizsi szerződés napján, amikor a nagyhatalmak megfosztották Olaszországot a Trieszttől egészen Záráig (Zadar) terjedő területtől. Trieszt 1954-ben lett ismét olasz. Marino Manin, a zágrábi történeti intézet kutatója szerint a probléma az, hogy amit az egyik fél területcsatolásnak tart, azt a másik nemzeti felszabadulásként élte meg. Ezért van az, hogy hiába telt el több mint hetven év, hiába omlott össze 2004-ben a Goriziát Nova Goricától elválasztó fal, a foibék minden évben felszakítják a sebeket mindkét oldalon.
