Aleksandar Vučić köztársasági elnök Szerbia jövője elnevezésű országjáró körútjával kapcsolatban több kérdés felvetése is indokolttá vált. A kérdezés logikus következményének a válasznak kellene lennie, már csak azért is, mivel az ezzel a témával kapcsolatos kérdések zöme az államfő alkotmányos helyzetére, továbbá a hatalommegosztást illető alkotmányos keretekre, valamint a közpénzek költésére vonatkozik, ám ha az érintett tisztségviselők eddigi magatartásából indulunk ki, nem valószínű, hogy érdemben valaha választ kapunk kérdéseinkre.
KI VÉDI MEG AZ ALKOTMÁNYT?
Az államfő, aki egyben az ország legbefolyásosabb és a hatalom minden szintjén többségből politizáló Szerb Haladó Párt elnöke, két héttel ezelőtt megkezdte körbejárni Szerbia 29 közigazgatási körzetét. A Szerbia jövője körút Instagram-profilján az áll, hogy a következő három hónapban a 29 körzet 100 helyi önkormányzatába látogat el, azzal a céllal, hogy beszámoljon a polgároknak a hatalom eddigi eredményéről, továbbá meghallgassa észrevételeiket. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon kinek, vagy minek az eredményével számol el az elnök. Ha a sajátjával, amelyet az államfői tisztség betöltőjeként ért el az elmúlt közel két évben, akkor egyebek mellett az alábbiakról számolhatna be jogosan a polgároknak: hol, mikor és milyen kimenetellel képviselte a Szerb Köztársaságot belföldön, valamint külföldön; hány törvényt hirdetett ki elnöki rendelet formájában, illetve élve vétójogával, hányat küldött vissza indoklással kiegészítve a parlamentnek; kit és miért javasolt a miniszterelnöki tisztség betöltésére a köztársasági parlamentnek; kiket nevezett ki nagykövetnek; mely külföldi országok nagyköveteinek a kinevezőlevelét vette át; kinek kegyelmezett meg és kinek adományozott állami kitüntetést. Ehelyett a köztársasági elnök egyebek mellett infrastrukturális projektumok és egyéb beruházások megvalósításáról számol be, iskolák, kórházak és más, a polgárok igényeit kielégíteni hivatott intézmények kiépítését, új gyárak és munkahelyek megnyitását ígéri, továbbá mezőgazdasági és egyéb támogatásokat helyez kilátásba a terepen, vagyis arról folytat párbeszédet a polgárokkal, amiről az állampolitika alakítójaként és irányítójaként a köztársasági kormány, azaz annak felhatalmazott képviselője nyilatkozhatna. Aleksandar Vučić olyan feladatokkal számol el a polgároknak, amelyeket az alkotmány értelmében nem végezhetne el, vagyis ebből adódóan valójában nincs is miről beszámolnia, vagy ha van, akkor minden kétséget kizáróan elismeri, hogy keresztülgázol az alaptörvényen.
Az alkotmány egyértelműen előírja a hatalom végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalomra való felosztását, míg az államfő és a végrehajtó, valamint a törvényhozó hatalom közötti viszonyrendszerrel nem foglalkozik. Ugyanakkor az államfőről szóló törvény értelmében a Szerbiai Képviselőház és a köztársasági kormány kötelesek az államfő kérésére tájékoztatni az államfőt a hatáskörükbe tartozó kérdésekről, azzal a céllal, hogy az államfő hatékonyan végezhesse a saját hatáskörébe tartozó feladatokat. Szintén az államfőről szóló törvény értelmében mindez fordítva is érvényes, vagyis ugyanezzel a céllal az államfő is köteles tájékoztatni a képviselőházat és a kormányt.
Egyébként az államfő leváltásának egyetlen lehetséges indoka éppen az alkotmány megsértése. Az államfő leváltását a képviselők legalább egyharmadának kell javasolnia, ám a 250 parlamenti képviselő szavazatának többségére van szükség ahhoz, hogy elinduljon a folyamat. A képviselők ilyen jellegű döntését követően az Alkotmánybíróság legkésőbb 45 napon belül köteles állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy az államfő valóban megsértette-e az alkotmányt. Ha arra a megállapításra jut, hogy igen, indoklással kiegészített döntését visszajuttatja a köztársasági parlamentnek. Az államfőt akkor váltják le, ha a képviselők kétharmada támogatja a javaslatot.
MENNYI AZ ANNYI?
Arra a kérdésre is mindenképpen jogunkban állna választ kapni, hogy mennyibe kerül a körút, amit a belgrádi sajtóban a kampány szóval illetnek és miből pénzelik azt. Az államfő költségvetéséből, vagy a kormány rendelkezésére álló pénzekből, esetleg az SZHP eszközeiből? Ezek a kérdések ismét csak szorosan összefonódnak azzal a kérdéssel, hogy ki is járja az országot – az államfő, a pártelnök, vagy az árnyék-miniszterelnök –, de azzal is, hogy a szóban forgó aktivitás elszámolási körútnak, vagy kampánynak minősül-e. Ha kampánynak, akkor feltételezhetjük, hogy Aleksandar Vučić pártelnöki minőségében járja az országot, népszerűsítvén az SZHP-t azoknak az előrehozott köztársasági parlamenti választásoknak a tekintetében, amelyeket egyelőre még ki sem írt.
Az államfő a körút költségeire vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva a következőket mondta: „Nincsenek költségeink. Ebédem, vacsorám, vagy elszállásolásom költségeit nem az állam fizeti, napidíjam pedig nincsen. Nem az a célom, hogy meggazdagodjak. A vesztemet kívánó mágnásokkal ellenben nekem az a célom, hogy tetteim tegyenek emlékezetessé. Nem tudom, mennyibe kerül, és nem tudom, hogy mennyibe kellene kerülnie.”
Ana Brnabić miniszterelnök, aki szinte mindenhová elkíséri az államfőt, ekképpen válaszolt a költségekre vonatkozó újságírói kérdésre: „Nem értem, hogy ez miért téma egyáltalán. Mintha ez valami olyan kampány lenne, amelyben tűzijátékozunk, vagy egyéb túlzásokba esünk. Van egy, a lehető »legnormálisabb« színpad a lehető »legalapvetőbb« hangosítással.” Tömör és igencsak cinikus válaszából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kormányfő szerint az adófizető polgároknak, azaz a nevükben kérdező újságíróknak, semmi közük ahhoz, hogy ki, milyen alapon, illetve milyen jogcímen, mikor és mire költi a pénzüket.
Vladimir Đukanović, az SZHP köztársasági parlamenti képviselője a körút költségeivel kapcsolatban nem oszlatta fel a sűrű ködöt, vonatkozó sajtónyilatkozata viszont azért érdemel nyomdafestéket, mert kiderül belőle, hogy a „kampányt az SZHP szervezi” – ezzel szorosan összefüggnek azok az állítások is, miszerint a látogatások helyszínén a helyi, párthovatartozás alapján munkához jutó alkalmazottakat válogatott fenyegetésekkel kényszerítik a részvételre, vagy más településekről utaztatják autóbuszokkal a „hallgatóságot”. Ezekhez az állításokhoz kötődik szorosan Nikola Đuričko színész kijelentése: „napjainkban az a legnagyobb bátorság, ha megtagadod, hogy ölelgessen az államfő”.
A nem hatalom-közelieknek vannak elképzeléseik a költségekkel kapcsolatban. A körút legalább 1,5 millió euróba kerül – az államfő évi költségvetése 1,6 millió eurót tesz ki –, értékelte Igor Avžner marketingszakértő az N1 tv-nek nyilatkozva, hozzátéve, hogy ebbe nem számolta bele a „statiszták”, azaz az államfő „támogatóinak” az utaztatását. A marketingszakértő a témával kapcsolatban azt is megjegyezte, hogy az államhatalmi tisztségek a körút során is tapasztalható összemosódása olyan, mint a három az egyben kávé: lehetetlen elkülöníteni egymástól a kávét, a tejport és a cukrot.
Ami az ellenőrzést illeti, ha választási kampány zajlana – ennek alapfeltétele a választások kiírása – a jelöltlistát állító pártok rendelkezésére bocsátott költségvetési pénzek költését a Korrupcióellenes Tanács ellenőrizné. Ha a körutat az SZHP éves költségvetéséből pénzelik, ez legkorábban 2020 második felében derül ki, az állami forrásokból működési eszközökben részesülő pártok ugyanis folyó év április 15-ig kötelesek benyújtani a Korrupcióellenes Tanácsnak előző évi pénzügyi jelentésüket. Persze ha felmerül a visszaélés gyanúja, a Korrupcióellenes Tanács „rendkívüli” ellenőrzést is végrehajthatna, ám mint azt az N1 tv egyik újságírója megállapította, az eddigi tapasztalat arra enged következtetni, hogy ennek a megtörténte nem valószínű.
Mindezzel kapcsolatban azt is fontos megjegyezni, hogy sem az alkotmány, sem a vonatkozó törvények nem írják elő, hogy az államfő nem tölthet be pártelnöki, vagy párttisztségviselői tisztséget, sem azt, hogy nem vehet részt választási kampányban – a választások kiírását követően. Az, hogy ez erkölcsös-e, vagy az, hogy éppen ez gördít-e akadályokat annak az alkotmányos alapelvnek a megvalósulása elé, miszerint „a politikai pártok nem gyakorolhatják közvetlenül a hatalmat és nem is sajátíthatják ki azt”, vagy ellehetetleníti annak az alkotmányos rendelkezésnek a megvalósulását, miszerint „az államfő Szerbia egységét jelképezi”, már egészen más kérdés. Az szintén más kérdés, hogy a szerb államfő az alkotmányban felvázolt hatalmi struktúrából, valamint a számára szavatolt felhatalmazásokból eredő valós fontossága összhangban áll-e a megválasztásának módja sugallta jelentőséggel, hiszen a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy azokban az országokban, ahol a polgárok közvetlenül választják meg az államfőt, annak hatásköre az esetek többségében nem csupán protokolláris feladatok elvégzésében merül ki, ám a szóban forgó tisztség éppen aktuális betöltőjének semmi esetre sincsen felhatalmazása arra, hogy magatartásával felülírja, azaz módosítsa az alaptörvényt.
