Ha Szerbiában valami rosszul megy, lehet rá reagálni, lehet cáfolni, el lehet tussolni, le lehet váltani egy vezérigazgatót, egy minisztert, legvégső esetekben át lehet alakítani a kormányt, vagy ki lehet írni a választásokat. Ha ez mind nem jön be, akkor marad a probléma közvetlen megoldása. Már ha ez sikerül.
A fenti, meglehetősen hatásvadász bekezdés lesz lassan a kormány univerzáléja, ha egy dolgot orvosolni kell, legyen az például munkaügy, oktatásügy, szerkezetátalakítás vagy mezőgazdaság.
Jelen pillanatban például az energiaügy „lába alatt” forró a talaj, jobban mondva, az ország egyik „díszvállalata”, a Srbijagas körül bűzlik valami. Az évek óta veszteséges vállalat ugyanis még mindig nem bonyolította le teljesen azokat a szerkezetátalakítási folyamatokat, amelyekkel EU-kompatibilisé lesz, ez pedig negatívan befolyásolhatja Szerbia csatlakozását (elég korán, lévén hogy az első fejezet pont az energiaüggyel foglalkozik).
Az Európai Közösség gázrészlegének vezetősége jelezte, ha a helyzet így marad, késhet a csatlakozás. A szerbiai képviselők reakciójukban nyugodt hangnemben közölték, minden a legnagyobb rendben, a Srbijagasban minden rendben halad, az energiaügyi miniszter arról is biztosította a közvéleményt, hogy az Energiaközösség nem szankcionálhatja Szerbiát a Srbijagas miatt, amely tulajdonképpen nem is késik, csak a papírforma miatt nem szakadt még két cégre, mint ahogy azt tervezték. A válasz sem váratott magára sokat; Janez Kopač, az Energiaközösség elnöke rámutatott, az EU-s eszközök megvonásában bizony az ő szavuk is döntő lehet, szóval Szerbia mielőbb rendezze vállalata sorsát.
Tehát, probléma már van, szankciók lehetnek, bűnbak és problémamegoldási akarat pedig egyelőre még nincs.
Az ország energiaügyében azonban nem ez az egyetlen gyenge pont. Igaz, a gázellátás kérdése például inkább világgazdasági kérdés Szerbia számára, viszont tény és való, pontosan még mái napig sem lehet tudni, hogy mi is lesz a terv akkor, ha Oroszország netalán elzárja a csapokat Európa irányába.
További fájó pont az energetikában a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) orosz kézre adása is, amely legjobb esetben csak a büdzsébe szivárgó pénzmennyiséget kurtította meg, komolyabb javulást nem hozott. Talán csak akkor lehet dicsekedni a NIS-szel, ha nemzetközi téren statisztikai adatokkal akar hencegni az állam, mert ott pont az oroszoknak elpasszolt cég javítja az átlagot.
Az újabban divatba jött üzemanyag-csempészet sem sokat segít a helyzeten. A polgárok közül többen külföldre mennek tankolni, a bátrabbak pedig még „felesleget” is hoznak eladásra, mert megéri. A töltőállomások tulajdonosait tömörítő egyesületek már mind nyilatkoztak az üggyel kapcsolatban: az államnak csökkentenie kell a járulékot az üzemanyagra (jelen pillanatban a teljes ár felét az állami teher adja), hosszú távon többet is keresne így rajta, mert a szerbiai autósok megengedhetnék maguknak, hogy tankolhassanak. Az már csak hab a tortán, hogy nemrég érkezett a jelentés az EU-ból: Szerbiának a tízszeresére kell emelnie az esetleges válság idejére kijelölt, üzemanyag-tartalékok mennyiségét.
Problémát jelent még az energiahatékonyság is, amely Szerbiában talán egészen egy pár évvel ezelőttig még ismeretlen fogalom is volt. A különböző objektumok energiafogyasztásának hatékony csökkentése komoly feladat, amelyen szavatoltan évekig kell majd dolgozni. A tartományi kormány már igyekezett e területen pár lépést tenni, viszont hátra kötött kezekkel neki is nehéz dirigálni.
Íme néhány példa arra, hogy az ország energetikai állapota nem éppen olyan rózsás. Mint ahogy a már említett mezőgazdaságé vagy éppen egészségügyé sem.
A lelkiismeretes polgárnak úgy tűnik – amikor az államvezetés az energetikai mérföldköves lépéseiről beszél –, mintha a kormány energiaügynek nevezett, paralízisben szenvedő gyermekét küldte volna futóversenyre a profi sportolók mellé, mondván „picit biceg a fiú, de attól jól teljesít”.
