A rendezett közösségi állapotok és társadalmi jólét ellenére a nyugati ember értelemkrízisben szenved. A fejlett civilizáció atomizálódó társadalmának létkérdéseire egyetlen hagyományos életmodell sem nyújt megnyugtató választ. A karrierközpontúság folyományaként – némi paradoxonként – bizonyos rétegekben még a pénz sem nevezhető az életminőség javítására irányuló hajtóerőnek, hiszen nem a könnyedebb életvitelt biztosítja, hanem sokszor öncélú funkciót tölt be – önmaga gyarapítását szolgálja. A válság következményeként érzelmileg elidegenedett világunkban a nyugati ember nem ritkán lelki eredetű gondokkal küzd, olcsó szórakozásokba menekül, perverz erotikai játékokban éli ki frusztrációit, vagy szélsőséges nézetek vallásában próbál választ kapni kérdéseire.
A nyugati ember említett „rendellenességeiről” az utóbbi évtizedekben a legmarkánsabban talán az osztrák művészek vallottak, gondoljunk csak Thomas Bernhard regényeire és drámáira, például a Nyugdíj előtt (Vor dem Ruhestand) című színműre, amely a köztiszteletnek örvendő bírósági elnök történetét meséli el, aki otthon náci egyenruhában jár-kel, s incesztikus viszonyban él húgával. Az irodalmi Nobel-díjas Elfriede Jelinek művei sem kevésbé megrázóak, elég csak felidézni legismertebb regényét, A zongoratanárnőt, amely egy társadalomtól és önmagától egyaránt elidegenedett, zsarnok édesanyja árnyékában élő középkorú asszony szakmai és szexuális frusztrációit dolgozza fel. A mű alapján Michael Haneke készített remek filmet. A jeles filmrendező álmodta filmvászonra továbbá a fogyasztói társadalom egyik legkegyetlenebb kritikáját is. A hetedik kontinens (Der siebente Kontinent) című alkotás egy négytagú középosztálybeli család lepusztulásának történetét meséli el, a családtagok sivár hétköznapjaik monoton egymásutániságát sorozatban elkövetett öngyilkosságokkal szakítják meg. Nem kevésbé felkavaró Furcsa játék (Funny Games) című alkotása, amely a mindenféle ok nélküli, a céltalanságból eredeztethető erőszakot helyezi középpontba. Az említett művek közé kívánkozik még Markus Schleinzer Michael című játékfilmje is, amely egy munkahelyén megbízható, társaságban zárkózott férfiről szól, aki egy kisfiút tart fogva pincéjében. A film állandóan magasan tartva a feszültséget igyekszik mindvégig tárgyilagosan ábrázolni a férfi és a gyerek viszonyát – nem igazolja a főhős tettét, de nem is ítélkezik felette.
Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiája is a mai nyugati ember válságát veszi górcső alá. Szerelmet a feketepiacról (Paradies: Liebe) című műve azokat a nyugati, középkorú és idősebb asszonyokat ábrázolja, akik szexturistákként érkeznek Kenyába (újra) megtalálni a szerelmet. A Hit paradicsoma (Paradies: Glaube) a vallási hitet, a hitvallási tanítások (szélsőséges) értelmezését boncolgatja. Főszereplője egy erősen hívő katolikus asszony, aki vezeklés gyanánt rendszeresen fizikailag bántalmazza önmagát, szabad idejében pedig Szűz Mária-szobrokkal házal, mert szeretné Ausztriát „visszakatolicizálni”. A trilógia záró része, A remény paradicsoma (Paradies: Hoffnung) egy tizenhárom éves lányról szól, aki fogyókúratáborban tölti vakációját, ahol beleszeret az ötvenes éveiben járó orvosba, és megpróbálja elcsábítani.
Legújabb művében, A pince (Im Keller) című dokumentumfilmben Ulrich Seidl az osztrák pincékbe nyújt betekintést, ahol a köztiszteletnek örvendő ausztriai emberek rendszerint legtitkosabb szenvedélyeiket élik ki, alátámasztva a fenti megállapítást a nyugati ember válságáról. Láthatunk óriáskígyóját bűvölő gazdit; fitneszlázban égő korosodó férfiakat; temérdek holmi közt nap mint nap játék babát dajkáló idős hölgyet; Hitler-portré és különféle náci relikviák közt tereferélő és gyakorló zenekari tagokat; fegyverforgatással és lövöldözéssel szórakozó férfiakat, akik szünetekben az iszlám vallású bevándorlókról fejtik ki véleményüket; nem utolsósorban különféle szexuális perverzióikat kiélő párokat.
A mű dokumentumfilmként fut, a hősök (vélhetően) önmagukat játsszák, de a jelenetek és képek beállítása és stilizáltsága a játékfilm jegyeit viseli magán. Mindenesetre az alkotás alapötlete izgalmas. A kamera előbb kívülről mutatja a takaros házakat, szép lassan fókuszálva a falak alján lévő szűk nyílásokra, és csak ezután lépünk be a „titkos világokba”. Ha a rendezői szándék a középosztály visszásságainak ábrázolása céljából a fura viselkedési szokások, a közerkölcs tekintetében elítélendő hajlamok és egyéb furcsaságok felmutatása volt, akkor azt mondhatjuk, hogy a film elérte célját – ettől azonban még a hősök és történeteik „egydimenziósak” maradtak. Kár, hogy nem tudunk meg többet róluk, például, hogy a dajkáló hölgy egy gyerektelen asszony, vagy egy gyermekét elveszített anya, vagy hogy a felesége kedvéért heréin méretes súlyokat cipelő, és az egész lakást meztelenre vetkőzve felnyaló férfi beosztottként vagy esetleg vezetői poszton dolgozik. Érdemes lett volna társadalmi kontextusba helyezni a szereplőket, fura hajlamaik mellett „civil” énüket is megismertetni a nézővel, mert azon túl, hogy vannak a normálistól eltérő hajlamaik, semmi egyebet nem tudunk meg róluk. A néző ily módon nehezen tud azonosulni a hősökkel, védőpajzsként működő közömbösségéből eredően a láttottakat elintézi azzal, hogy egy rakás bizarr figuráról van szó: saját kisvilágukban élő különcökről, xenofób szociopatákról, perverz szexmániásokról, nem kell velük foglalkozni. A kép teljesen másképp fest, ha egyikben-másikban közülük felismerjük a mindig segítőkész szomszédot, a kedves hölgyet a sarki boltból vagy a pedáns munkatársat, ha érzékeljük, hogy nem elvont, „beteges idegenekről” van szó, hanem hozzánk közelálló, hozzánk hasonló, hétköznapi emberekről, olyasvalakikről, akik akár mi is lehetnénk, annyi történt csupán, hogy leomolt a titkaikat őrző negyedik fal, s mi bepillantást nyertünk valódi életükbe.
