Vasárnap az előzetes várakozásokhoz képest óriási meglepetésre Portugália győzelmével ért véget a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság. A párizsi fináléban a luzitánok hosszabbítás után 1:0-ra legyőzték a házigazdák válogatottját, amivel a kontinenstornák történetének tizedik bajnokává lettek. Elmúlt immár néhány nap a szurkolókat egy hónapon át Európa-szerte a tévéképernyők elé szögező Eb döntője óta, itt az ideje valamiféle számvetésnek.
Először kezdjük talán a győzelemig vezető felfogás megismerésével. Fernando Santos együttese úgy játszotta végig a tornát, hogy mindössze a Wales elleni elődöntőt nyerte meg a rendes játékidőben, a csoportkörből három döntetlennel jutott tovább, a kieséses szakaszban Horvátország, Lengyelország és Franciaország ellen is hosszabbításra kényszerült – a lengyelek elleni meccsen tizenegyespárbajban diadalmaskodott Portugália, a horvátok és a franciák ellen még a hosszabbításban eldöntötte a meccset. A portugálok összességében 720 percet, minden válogatottnál több időt töltöttek a pályán a torna során, aminek mindössze valamivel több mint tíz százalékát, 73 percet töltöttek előnyben, a végén mégis ők hódították el az Henry Delaunay-trófeát. Mintha csak rendre ugyanazzal a felkiáltással küldte volna pályára őket a portugál szakvezető: „Csak ne kapjunk több gólt, mint az ellenfél!” Ennek a hozzáállásnak többször élvezhetetlen játék lett az eredménye, de a cél szentesíti az eszközt, Santos eredményalakulásra vonatkozó reakciói fontos tényezői ennek az Eb-sikernek. Nem vezettek ugyan sokszor, de nem is töltöttek hosszú időt hátrányban, ha mínuszba kerültek, mindig volt elég erejük, hogy egyenlítsenek, ha előnybe kerültek, akkor sem omlottak össze annyira az ellenfél egalizálása esetén, hogy újabb kapott góllal vereséget szenvedjenek.
Itt jön a képbe a portugálok legfőbb erénye, az elképesztő csapategység, a ritkán látott mértékű összetartás, amelynek birtokában egy válogatott még azt is képes elviselni, hogy kevesebb mint félóra után meg kell válnia legjobbjától, ahogy ez történt az Eb-győztesekkel a fináléban, miután Cristiano Ronaldót le kellett cserélni sérülés miatt. Egy pillanatra sem adták fel, küzdöttek egymásért, illetve az otthon és a stadionban szurkoló nemzettársakért. Felvértezték magukat a futballban oly jelentős hittel és akarattal, miközben a sok nagy csapatnál gyakran hiánycikknek számító, de rendkívül fontos alázattal viseltettek a címeres mez irányába. Ez a hozzáállás érezhető volt már a Magyarország ellen 3:3-ra mentett meccsen is a csoportkör záró fordulójában – ahonnan a döntetlennel harmadik helyen továbbjutott az együttes, vereséggel viszont búcsúzott volna a tornától –, de még inkább a Horvátország elleni nyolcaddöntőben, amit nézve rajtam először futott át a gondolat, hogy Portugália akár a döntőig is eljuthat. Történt mindez a 117. percben, amikor a horvát balhátvéd, Ivan Strinić cselezgetett a portugál tizenhatos közelében, ám a visszazáró CR szerelte, majd a bekk helyén elszökött és a Danijel Subašić által kivédett lövése után Ricardo Quaresma közelről belőtte a továbbjutást érő gólt.
Hogy mekkora kohézió, milyen szintű győzni akarás munkált ebben a portugál válogatottban, azt éppen a saját tizenhatosa előtt védekező feladatra vállalkozó és azt sikeresen végrehajtó CR példája a legjobb bizonyíték. Nagyjából ugyanez a hozzáállás volt megfigyelhető a torna többi meglepetéscsapatánál is, a csoportelsőként végző Magyarország, a negyeddöntőben elvérző Izland és az elődöntőig masírozó Wales sem büszkélkedhet veretes nevekből álló kerettel, mindegyik gárdában egy-két klasszist, néhány kiemelkedő múlttal rendelkező futballistát ismert a torna előbb a futballközvélemény, ezen válogatottak az elvártnál mégis sokkal jobban szerepeltek Franciaországban. A jelek szerint több futballszövetségnél, több futballsikerekre éhes országban is felfogták, hogy a hónapokon át tartó nemzeti bajnokságokat, nemzetközi kupaviadalokat aligha lehet megnyerni közepes vagy akár annál is gyengébb keretekkel, nem elég a kiváló csapatszellem és az összetartás, a játékerőnek is döntő szerepe van, a válogatott világeseményeken viszont jó formaidőzítéssel, megfelelő felkészüléssel és a nemzeti érzület felfokozásával komolyabb sikerek is elérhetők.
Nekem éppen ezért tetszett ez az új lebonyolítási forma. Lehetőséget kaptak a szereplésre akár a selejtezőcsoportok második helyén végzett csapatok, sőt, egyes csoportharmadikok is, a megszokott nagycsapatok mellett olyan gárdákat láthattunk a tornán, mint Albánia, Magyarország, Wales, Izland vagy éppen Észak-Írország, amelyek közül jó néhány otthonról követhette volna a kontinenstornát, amennyiben a mostani, 24 csapatos helyett marad a korábbi, 16 együtteses lebonyolítás. Igaz, kicsit talán kevés volt a gól és sok a döntetlen, a csoportkörben a továbbjutás könnyebb elérhetősége miatt kevésbé törekedtek győzelemre a szövetségi kapitányok, viszont több volt az izgalom, nagyobb esély nyílt a meglepetésekre, amire a futballnak és a semleges nézőseregnek egyaránt szüksége van.
