Hajdu Szabolcs legújabb filmjét, az Ernelláék Farkaséknál című alkotást megelőzték az elkészüléséről és a külföldi fogadtatásáról érkező hírek. Nem is lenne ebben semmi rendkívüli, hiszen napjaink egyik legjelentősebb magyar filmrendezőjéről, a Fehér tenyér, a Bibliothéque Pascal és a Délibáb – hogy csak a legismertebb műveit említsem – rendezőjéről van szó, új filmjének keletkezéstörténete azonban van annyira különleges, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Az Ernelláék Farkaséknál ugyanis „baráti projektumként” készült – minimális eszközökből. A filmet két hét alatt forgatták a rendező családjának lakásában, a filmben a rendező, családtagjai és néhány barát játszanak, az operatőri teendőket pedig Hajdu Szabolcs tizenhárom tanítványa – köztük a szabadkai K. Kovács Ákos – végezte. Ha tudjuk, hogy egy átlagos film mennyibe kerül, akkor már maga a mű létrejötte kiváló teljesítménynek számít, ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy az alkotás elnyerte a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál – Közép-Európa egyetlen „A” kategóriás filmszemléjének – fődíját, és ugyanott Hajdu Szabolcs színészi díjban is részesült. Nehéz figyelmen kívül hagyni ezeket a körülményeket, amikor a műről akarunk szólni.
A film alaptörténete benne foglaltatik a furcsa címben: a Skóciából Magyarországra hazatérő Ernelláék (Ernella, férje és lányuk) más lehetőség híján beköltöznek Farkasékhoz, a nő húgának családjához (húg, annak férje, Farkas és kisfiuk). A szűkös lakástérben játszódó hatszemélyes kamaradráma, különféle hétköznapi helyzetek láttatása révén az emberi kapcsolatok összetettségét boncolgatja. Bepillantást nyerünk házastársak, szülő és gyermek, testvérek, rokonok közti viszonyba. A történet előrehaladtával felsejlik az emberi kapcsolatok sokrétűsége: az idilli állapot, a megértő magatartás a másikkal szemben, a gyanakvó viszonyulás hozzája, a haszonlesés, a problémák terítékre kerülése, a segítőkészség, a sajnálat, a megvetés, a konfliktuskezelés, a megbékélés – és a beletörődés. Hajdu Szabolcs filmjében a néző szűk másfél órába sűrítve nyer betekintést az emberi kapcsolatok lényegébe, akárcsak egy bergmani vagy Woody Allen-i (kamara)drámában, azzal a lényegi különbséggel, hogy az Ernelláék Farkaséknál című műben visszafogottan ugyan, de a magyar, vagy még inkább a közép-kelet-európai életérzés is kifejezésre kerül. A korhangulat és az aktuális társadalmi kérdések nem tolakodó véleménynyilvánítással, hanem az emberek hétköznapi gondjainak az ábrázolásában és a film atmoszférájában érhetők tetten.
A film legnagyobb erőssége éppen ez a radikális megnyilvánulásoktól mentes szövegvilág. Az író-rendező Hajdu Szabolcs ügyelt arra, hogy elkerülje a bármiféle szélsőségek irányába vezető megoldásokat, a film a hétköznapi szituációk határain belül mozog, legtöbb nézője így könnyen azonosulhat azokkal a témákkal és nehézségekkel, amelyek felmerülnek az alkotásban, legyen szó párkapcsolati kérdésekről, gyereknevelésről vagy éppen anyagi gondokról. Valamennyi színész remek alakítást nyújt, külön említést érdemel a Farkast megtestesítő író-rendező, akinek a karaktere egyébként is a többiek fölé emelkedik. Az alkotás képi világa már abból az egyszerű tényből kifolyólag is kivételesen érdekes, hogy tizenhárom fiatal operatőr végezte a fényképezést. Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy zárt térről lévén szó, eleve korlátozottak voltak a lehetőségek. A kamera sokszor egészen közel megy a színészekhez, ami sajátos – bár nem mindig nézőbarát – látványvilágot kölcsönöz a műnek. A redukált feltételek – és a kísérletezési vágy – következtében, a felvezetésben említett nagy volumenű filmjeihez képest, Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál című művében új filmnyelvi eszközökkel operálva egy egészen új filmpoétikát fogalmazott meg. Azt, hogy ez egy kitérő volt az életműben vagy egy új alkotókorszak kezdete, majd az idő mutatja meg.
