Alighogy a Svéd Akadémia bejelentette, hogy az idei irodalmi Nobel-díj nyertese Bob Dylan, a hírportálokat és közösségi oldalakat elözönlötték a döntéssel kapcsolatos hírek és kommentek. Egyesek örömüket fejezték ki, hogy a döntnökök felismerték a rocktörténelem egyik legnagyobb hatású egyénisége költői kvalitásait, mások fanyalogtak, mondván, hogy ilyen hozzáállással szinte bárkinek odaítélhető a legrangosabb irodalmi díj.
Az irodalmi világból érkező reagálások is vegyes érzelmeket tükröznek. Az MTI alapján álljon itt néhány. Az amerikai irodalomra és a beatnemzedékre szakosodott Gordon Ball angol professzor nem titkolta örömét, hangsúlyozva, hogy „olyan dalaival, mint a polgárjogi mozgalom himnuszának tartott Blowin’ in the Wind, Dylan nem mindennaposat alkotott” és jó hatással volt a világra. Salman Rushdie indiai-brit író Twitter-üzenetében „remek választásnak” nevezte a döntést. „Orfeusztól Faizig a dalok és a költészet mindig szorosan összekapcsolódtak. Dylan briliáns örököse ennek a bárdi hagyománynak” – írta. (Faiz Ahmad Faiz urdu nyelven író, pakisztáni forradalmár költő volt.) Per Wästberg svéd író, „valószínűleg a legnagyobb ma élő költőnek” nevezte Dylant, aki „úgy egyesítette a modern zenei hagyományokat és a magas irodalmi kultúrát egy új művészeti formává, mint senki más: Ovidiust a bluesszal, Shakespeare-t a gospellel”.
Az ellentétes véleményen levő tábor tagjai sem voltak kevésbé érzelmesek megnyilatkozásaikban. Jason Pinter amerikai krimiíró azt írta a Twitteren, hogy „ha Bob Dylan irodalmi Nobel-díjat kaphat, akkor Stephen Kinget fel kellene venni a Rock and Roll Dicsőségcsarnokának legendái közé”. Irvine Welsh skót regényíró szerint a döntés „szenilis, makogó hippik rosszul fogant nosztalgiadíja”, míg Pierre Michon francia író eltöprengett azon, hogy ha már Bob Dylannek odaítélték az irodalmi Nobel-díjat, akkor Murakami Haruki japán író elnyerhetné az Aranylabdát. Mircea Cartarescu román író „sokkolónak” nevezte a döntést, mondván, hogy „senki sem vonja kétségbe Dylan zenei tehetségét, költészetének értékét”, de nagyon sajnálja „az igazi írókat”, és egy sor szerzőt sorolt fel, akik megítélése szerint megérdemelték volna a kitüntetést.
„Az igazi író” fogalmának említésével Cartarescu a két fél közti nézetkülönbség lényegére tapintott rá, felvetve a kérdést, ki az, aki igazi írónak nevezhető, és milyen ismérvek alapján. Közelfogadott értelemben nyilván az számít írónak, aki regényeket, novellákat, verseket, drámákat, esszéket ír, amelyeket rendszerint különböző folyóiratok hasábjain és könyvformátumban tár olvasói elé. Ilyen értelemben Bob Dylan valóban kilóg a sorból, hiszen ő elsősorban dalszerző és előadóművész, azonban egy kicsit feleselve a román íróval, vissza is kérdezhetünk: vajon csak az számít irodalmi alkotásnak, ami a könyvborítók közé kerül, vagy esetleg más megjelenési formája is lehetséges az irodalomnak?
A költészetre összpontosítva, a vers és a zene évszázadokon át együtt élt, a költészet sokáig elképzelhetetlen volt zene nélkül, a verseket énekelték, de később is, amikorra már a szöveg teljesen „önállósult”, nem ritkán történt meg egy-egy vers megzenésítése. A megzenésített vers magyar viszonylatban ma is igen közkedvelt forma, általa – azonfelül, hogy az irodalmi alkotás egy más művészeti irányzattal egészül ki – a vers olyanokhoz is eljut, akik nemigen ütnének fel egy verseskötetet. A slam poetry megjelenésének és egyre nagyobb népszerűségének köszönhetően pedig tovább folytatódik az irodalom kiszélesedése, az írásos forma dominanciájának csökkentése, hiszen a slam poetry esetében a szöveg csak egy eleme a versnek, itt az előadásmód is sokat nyom a latban.
A vocal jazzben, az amerikai folkzenében, a pop-rock dalokban és más könnyűzenei formákban a zene és a szöveg együtt jelentkezik, a kettő szétválaszthatatlanul működik. Számunkra a kulcsfontosságú kérdés az, hogy a dalszöveg nevezhető-e költészetnek vagy sem. Egyértelmű, hogy túlnyomórészt aligha, a szöveg csupán a zene kiegészítője, és önmagában nehezen működik, a dilemma azonban az, hogy olykor nevezhető-e mégis annak, és ha igen, milyen kritériumok alapján. Nem fogom most megválaszolni a kérdést, csupán töprengésre ajánlom, hogy például a Cseh Tamás–Bereményi Géza-dalok szövegei, vagy Müller Péter Sziámi dalszövegei, vagy Milan Mladenović dalszövegei egyes esetekben nevezhetőek-e irodalmi értelemben vett versnek.
Egy-egy dalszöveg megítélésében sokszor befolyásol bennünket, hogy képtelenek vagyunk elvonatkoztatni a zenétől. Gondoljunk azonban arra, hogy tudomásunk szerint Homérosz is lantkísérettel adta elő műveit, mi pedig ma olvassuk őket. Próbáljuk meg zene nélkül élvezni/értékelni Bob Dylan dalszövegeit/verseit. Ízelítőül álljon itt egy részlet a Jótanács Geraldine-nak mindenféle születésnapjára (Advice for Geraldine on her Miscellaneous Birthday) című alkotásból Barna Imre fordításában: „ne írd alá a neved kipontozott helyekre. ne ess / bele a csapdába ne bírálj olyanokat / akik mást se tesznek csak bírálnak. / NE alkoss semmit, félre / fogják magyarázni. és úgy marad. / üldözni fog életed / végéig. ha megkérdik miből / élsz mondd, hogy nevetésből / élsz. légy gyanakvó azzal / aki azt mondja ha nem leszel jó / hozzá, megöli magát. / ha megkérdik izgatnak-e a / világ problémái nézz mélyen / annak a szemébe aki ezt / kérdezi és nem fogja még egyszer kérdezni. ha / megkérdik voltál-e már börtönben / jelentsd ki büszkén hogy ezt már / a legjobb barátaid is kérdezték. / óvakodj az olyan vécéfaltól amelyik / nincs telefirkálva. ha azt mondják nézd meg / magad… sose nézd. ha azt kérik / mondd meg az igazi neved… sose mondd meg.”
Az idei irodalmi Nobel-díj odaítélése egy másik fontos kérdést is fölvet, mégpedig a popkultúra és a magas művészet viszonyát és kölcsönhatását. Mára már meglehetősen nyilvánvalóvá vált a popkultúra hatása a magas művészetre, Murakami Norvég erdő című világhírű regényének címét a Beatles Norwegian Wood című dalából kölcsönözte, Rushdie Talpa alatt a föld című regénye a hatvanas évek popzenei világába kalauzol, hogy csak a fentebb is említett, egyébként évek óta az irodalmi Nobel-díj két várományosát említsem. Valamivel nehezebb kimutatni a magas művészet hatását a popkultúrára, de gondoljunk csak például a görög mitológiából eredeztethető utalásokra a Jim Morrison által írt egyes Doors-dalszövegekben.
A Nobel-díjat odaítélő testület indoklása szerint Bob Dylan új költői kifejezésekkel gazdagította az amerikai dalkincset. Hatása kétségtelenül óriási az elmúlt fél évszázad kultúrtörténetében, a rock Rimbaud-jaként is emlegetett művész nemcsak a (pop)kultúra jeles képviselője, akinek művei sokakra kihatottak, hanem sok esetben már a kultúra hőse is, Cseh Tamás–Bereményi Géza-dalban elhangzik a neve, Vladimir Arsenijević egyik novellájában is feltűnik, Todd Haynes I’m Not There – Bob Dylan életei címmel életrajzi filmet készített róla stb. Ott is összefutunk vele, ahol nem is gondolnánk, akkor is jelen van, ha nincs tudomásunk róla.
Az irodalmi Nobel-díj odaítélése mindig kétségeket vethet föl, lehet azon töprengeni, hogy megfelelő kezekbe került-e a díj vagy sem, azon is lehet vitatkozni, hogy Bob Dylan „igazi író” vagy sem, egy biztos: meglepő döntésével a Svéd Akadémiának idén sikerült egy széles körben ismert alkotónak odaítélnie a díjat, nem csoda, hogy sokaknak van véleménye róla.
