A kívülállók gyakran gondolják azt, hogy az anyaország határának túloldalára került magyar közösségek a „sanyarú kisebbségi sors” következtében vállalják inkább a beolvadást a nemzeti identitás megőrzése helyett. Időnként (elég gyakran) és helyenként (elég nagy területen) igaz ez a megállapítás, amikor a többségi közösség nacionalizmusa és a kisebbségi jogok korlátozása túl nagy súllyal nehezedik rájuk. Ellenpéldaként szolgálhat viszont minálunk az „élhető szocializmus” korszaka, amikor a jugoszlávság eszméje hódított, és sokan elindultak a bizonytalankodó kisebbségi közösség tagjai közül ebbe az irányba, föl sem fedezve a csapdát, hogy mégsem jugoszláv, hanem szerb, horvát vagy szlovén identitásra váltják a sajátjukat, első lépésként nem magyar iskolába adva gyereküket. Később lassanként föladták anyanyelvüket, szorosabb kapcsolatba kerültek a többségi kultúrával, majd következhettek a vegyes házasságok… A vallást csak amiatt nem említem, mert az az istentagadó ideológia miatt kisebbség és többség számára egyaránt elveszettnek látszott.
A beolvadás kérdése tehát rendkívül bonyolult: a jólét és a viszonylagos szabadság ugyanúgy serkentheti, mint a nyomásgyakorlás. Ennél is összetettebbnek tűnik a szórvány és a szórványosodás folyamata, bár leegyszerűsíthetjük: amikor – rendszerint a peremterületeken – olyan fokú a beolvadás, hogy a lemorzsolódás miatt a nemzeti közösség szervezetei és intézményei annyira leépülnek, hogy elvesztik a kulturális identitás megőrzésében rájuk háruló szerepet, akkor egyértelművé válik a szórványosodás, vagyis a nemzeti közösség, esetünkben a magyarság, eltűnésének esélye. Az alacsony népszaporulat és az újabban ismét felgyorsult elvándorlás, persze, még inkább serkenti a folyamatot.
Gyakori az a kérdés, hogy érdemes-e rengeteget áldozni szórványmentésre az előreláthatólag mérsékelt eredmény reményében. És egyáltalán kinek fontos ez? Vajon nem kellene-e hagyni a szórványközösségeket, hogy haladjanak a megkezdett úton? Nem is csak érdemes, hanem szükséges a mentés, hiszen az erózió „nem ismer határokat”, s újabb közösségek indulnak el a szórványosodás felé. Magyarország sajátos helyzete (hatalmas elvesztett területek) szintén egyértelmű választ ad: az anyaország érdekelt a határon túli magyar közösségek fennmaradásában. Amennyiben eltekintünk a gazdasági együttműködéstől, előnyöktől, akkor sem szabad elfelejteni, hogy hatalmas nemzeti kulturális kincs is a határ túloldalára került az elszakított területekkel együtt, s minden, magyarok által (is) lakott terület föladása nagy eséllyel a nemzeti értékek legalább részbeni romlásához és hosszabb távon megsemmisüléséhez vezet. Azt a szempontot sem hanyagolhatjuk el, hogy a kisebbségi közösség lélekszáma szorosan összefügg a politikai erejével. Mindenféle beolvadás pedig ennek a kárára megy: a tömb is veszít politikai szerepéből, vagyis a nemzeti közösség érdekvédelmében mérsékeltebb eredményeket érhet el.
Készültek már a Kárpát-medencében fölmérések a szórványról, s lapunk újságírói is számos tapasztalatot szereztek a Szórványlétben elnevezésű riportsorozat készítésekor. Némi meglepetésként szolgált, hogy az anyanyelvüket már elvesztett fiatalok határozottan magyarnak vallották magukat; másutt újra kezdték tanulni szüleik, nagyszüleik nyelvét, lehet, hogy a magyar állampolgárság megszerzése, majd kivándorlás céljából, de ez mégis arra utal, hogy lehet eszközöket találni a veszendőben levő nemzettudat visszaszerzésére, amíg az utolsó gyökerek is nem szakadnak el.
Bizonyos jelek szerint minden program hasznos, amely a szórványosodást igyekszik meggátolni, mert a nemzeti közösség megmaradását szolgálja. Fölsorolhatatlanul sok a lehetőség a jelentéktelennek tűnő nyári táborozásoktól ünnepségek szervezéséig, az anyanyelvű oktatás újraszervezésétől a nyelvoktatásig; a Petőfi-program áldásos szervezőmunkájától kollégiumok nyitásáig és az oktatási támogatásokig. S mindez már működik látható eredményekkel, némely munka gyümölcse pedig várhatóan később érik be. A tömeges külföldi munkavállalások – szórványból és tömbből egyaránt – pedig arra utalnak, hogy a nemzeti identitás megőrzését szolgáló programok mellett gazdasági eszközökre is szükség van az itthon maradáshoz. Az ötvenmilliárd forintos magyarországi támogatás bizonyosan része annak a nemzetpolitikának, amelyből remélhetőleg a szórvány sem marad ki. És mérsékli a szórványosodást. S derűlátóan még azt is elképzelhetjük, hogy azok az említett fiatalok, akik újratanulják anyanyelvüket kivándorlási szándékkal, végül a számos programnak köszönhetően itthon látnak majd esélyt a boldogulásra. Itt szórványban, de amott jó esetben is csak diaszpórában.
