Hányas osztályzatot adna a szerbiai kormány egyéves munkájára?
A május 1-jei ünnepek előtti napokban, vagyis abban az időszakban, amikor egy éve múlt, hogy az aktuális szerb kormány kezébe vette az ország irányítását, egy érdekes statisztikai kimutatás jelent meg arról, hogyan is élnek a szavazópolgárok. E szerint a kimutatás szerint egy átlagos, szerbiai munkás a havi bevételének több mint felét élelmiszerre és italokra költi, késik a közműdíjak kifizetésével, a piacokon vagy a kínai boltokban újítja fel ruhatárát, a háztartási berendezéseket csak akkor cseréli, ha már muszáj (mert már javíttatni sem lehet), és még havi egy mozilátogatást sem engedhet meg magának, mert már az efféle kiruccanás fényűzésnek számít.
Tehát nem is véletlen és meglepő internetes körkérdésünk eredménye, miszerint olvasóink döntő többsége is a szerb kormány eddigi tevékenységét úgy osztályozta le, ahogy a maga bőrén érezte, hiszen emlékezzünk csak vissza az utóbbi egy év legnagyobb gazdasági reformintézkedése, amely a legszélesebb néprétegeket érintette a leginkább, a nyugdíjak és a közalkalmazottak bérének csökkentése volt.
Míg a nép az aprópénzt számlálja zsebében, a kormány csak dicsekszik az elmúlt egy év teljesítményével. Minden egyes alkalommal fontosnak tartják elmondani, hogy négy komoly törvénymódosítás született, mégpedig a munkatörvény, a csődeljárásról és a privatizációról szóló, valamint az építési törvény, amelyek, még ha eléggé nehézkesen, és jócskán megkésve is születtek meg, együttesen a gazdasági reformintézkedések hordozói lesznek. (A rossz nyelvek szerint pedig éppen ezeknek a törvényeknek magszületésével rekedtek meg az országban a további reformintézkedések.)
A másik, kormánykörökben jelentős eredménynek tekintendő a költségvetési pénzek konszolidálása, megszilárdítása volt, a költségvetési hiánynak a tervezett szint felére való lefaragása, amiről szintén ellentétes nézeteket vall a kormány és a közvélemény. Egyre több helyen vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi tekinthető eredménynek, magában a költségvetési hiány csökkenése, vagy az a tény, hogy pillanatnyilag nem gyarapodik.
Harmadik pont, amely nem kerülhető el, a kormány egyéves munkájának értékelése során, az az, hogy a mintegy 500 átszervezés alatt álló vállalat privatizációját még mindig nem hajtották végre. A három nagy vegyipari vállalat további sorsáról április 1-jéig kellett volna dönteni, ami egyébként az országban tartózkodó Nemzetközi Valutaalap (IMF) követelménye is. Továbbá még mindig a levegőben lóg a nagy állami közvállalatok: a Szerbiai Villanygazdaság, a Szerbiai Vasutak, és a Srbijagas szerkezeti átalakítása, amellyel csöppet sem siet az állam, hiszen ezek a vállalatok továbbra is fejőstehenei lehetnek a hatalmi pártoknak, amelyek sorkatonáik hűségét valamely állami vállalatban nyújtott munkahellyel jutalmazzák.
Ha már a reformintézkedésekről beszélünk, ne hagyjuk szó nélkül a közszférára vonatkozó foglalkoztatási létszámstop bevezetését se, amelynek célja az államkasszán élők számának lefaragása volt. Míg legfelsőbb körökben a reformok sikerességét hirdetik, addig a háttérben arra derült fény, hogy az állami vállalatokban, intézményekben, ügynökségekben a tilalom ellenére ilyen vagy olyan módon, de mintegy 20 000 személyt állítottak munkaviszonyba.
A reformintézkedések hatása még nem észlelhető, a gazdaság még nem lépett ki a recesszióból. Az idén februárban az ipari termelés 6,4 százalékkal maradt alul a tavalyi, azonos időszakban kimutatott eredményektől, a feldolgozóipar még ennél is rosszabban teljesített, 12 százalékkal maradt el a tavalyi februári szinttől. Egyre gyengülnek a kiviteli mutatók is.
Az egyéves, Vučić vezette kormányt tehát nem csupán a bérek reálértéknek csökkenése, az életszínvonalunk esése jellemzi, hanem az általános társadalmi hangulat romlása is, amit mindenekfölött botrányok és természeti katasztrófák is tetőztek. A tavalyi májusi esőzések és áradások következményeit még mindig nyögi az ország gazdasága. Említsük csak egyet a sok közül, a kolubarai Tamnava bánya és szénfejtőt, mely az egész ország stabil energiabiztonságát hivatott szolgálni, de immár egy éve üzemen kívül van. A tavaly májusban elárasztott bányát – amelyet azóta botrányok, váratlan események, a közbeszerzési eljárások, a határidők folyamatos átlépése jellemezte – csak a napokban sikerült kiszivattyúzni, de a szénkitermelés, amelynek október végére kellett volna beindulnia, még mindig nem kezdődött meg. Szerbia emiatt az elmúlt több mint fél év alatt mintegy 250 millió eurót veszített, vagyis napi szinten egymillió eurót, hogy szavatolhassa az ország villanyárammal való ellátását. Tehát akkor hova lettek az eredmények, ha hagyjuk elfolyni a pénzeket?
