Azt mondják, hogy amilyen a vezető lelkülete, olyan a vezetettek sorsa, és ez fordítva is igaz: amilyen egy nemzet lelkülete, olyan vezetők kerülnek az élére. Nem szeretek általánosítani, sem rongyossá csépelt szólásokkal okoskodni, de az első két megállapítás a napokban igencsak elgondolkodtatott.
Történt ugyanis, hogy a fővízvezeték felújítása miatt a lakásunk előtt lezárták az utat. Négysávos főút lévén igencsak nagy a forgalom. A szabadkai helyi sajtó már jó egy héttel a munkálatok megkezdése előtt beharangozta a változásokat, valamint, hogy a Suboticatrans utasszállító vállalat járművein kívül tilos lesz motoros járművekkel közlekedni a szóban forgó útszakaszon, de a gépjárművezetők döntő többsége, a jelek szerint, nem tudott róla. Ez valamiféleképp érthető, médiafogyasztási szokásaink ugyanis folyton-folyvást változnak, a kis helyi hírportálokat nagy ritkán olvasgatja az ember, a nyomtatott sajtót az ára miatt még ritkábban, a rádiót csak a zene miatt hallgatjuk, a tévében pedig menjen inkább egy agylekapcsolós film. Na meg ugyan kinek van ideje reggel egy kávé mellett átböngészni az újságot, amikor el kell vinni a gyereket iskolába, el kell szaladnia a bankba, munkahelyre, méghozzá szinte negyven Celsius-fokos melegben.
A reggeli kávémat szürcsölgetve a teraszon, érdekes volt pár napig figyelnem, hogyan viselkednek a lezárt útra tévedt autósok. Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy a közlekedési rendőröknek bizony nem egyszerű az életük. Kint állnak a tűző napon, birkatürelemmel sípolnak, és terelgetik vissza a tiltótábla ellenére behajtó autósokat. Ez talán még annyira nem is szívet szomorító, de kétlem, hogy sok mindenkinek lenne kedve tikkasztó hőségben vitatkozni a néha türelmetlen, értetlen vagy agresszív sofőrökkel. Nagyjából szinte minden harmadik autós gondolta úgy, hogy az úton előtte álló, piros palacsintasütővel szorgalmasan integető rendőr délibáb. Vagy legalábbis, amit mond, őrá nem vonatkozik, neki ugyanis életbevágóan fontos, hogy ne kerülőúton, hanem az előtte álló, végtelen amerikai sztrádára hasonlító útszakaszon keljen át. Mint Mózes a tengeren. Volt egy újvidéki rendszámtáblás autós, aki olyannyira nem akarta elhinni a rendőrnek, hogy a lezárt útszakaszon nem lehet közlekedni, hogy amikor a zsaru egy pillanatra elfordult, hogy egy másik értetlenkedő sofőrnek is elmagyarázza a szomorú valóságot, nemes egyszerűséggel gázt adott, és otthagyta a mérgében ordibáló forgalmi rendőrt. De hiába ért el sikert, két sarokkal távolabb már nem rendőr, hanem teljes útzárlat várta, így kénytelen volt egy kerülőutat választani. Se szeri, se száma nem volt a rendőrök közt átcsúszni próbáló kísérleteknek, volt köztük több tízezer eurós autócsodával közlekedő szőke, húszas éveiben járó lány, de volt 30 éves szétrohadt Opellal járó egyszerű munkás is. Mintha rájuk nem vonatkozna semmiféle előírás. Arra mennek, amerre akarnak – és kész. A rendőr pedig sípolhat és ordibálhat naphosszat, legfeljebb szirénázva utánarohanhat.
A másik feltűnő jelenség a rendőri utasításokat és jelzéseket nem értő sofőrök hada. Akkora szemmel nézték a két kézzel hadonászó forgalmi rendőröket, mintha maga Szűz Mára jelent volna meg az út közepén. Az egyik hölgynek a rendőr vagy fél percig integetett, mire megunta, és két kézzel rámutatott az autójára, majd a mellette lévő szembejövő sávra. Sikerrel is járt.
A szabályt tisztelő sofőrökről már nem beszélek, ők nem érdekesek. Átlagos, hétköznapi polgárok.
Az emberismerethez minden esetben szükséges a magunk és mások megfigyelése. Az ember viselkedését csak egy külső szemlélő tudja objektívan felmérni. Ha autóban ültem volna, lehet, hogy én is csodálkozom a hirtelen elébem került rendőrök jelenségén. E pár nap azonban újra ráébresztett arra, hogy egy saját törvényeit nem ismerő és tiszteletben nem tartó társadalom szükségszerűen süllyed el a káoszban.
