Belegondolt-e már abba, mit érezne, ha szerette élete egy új szíven vagy egy új vesén múlna? És vajon felajánlaná-e Ön a szerveit, hogy halála után ezzel megmenthesse valaki másnak az életét? Miért olyan erős a félelem attól, hogy donorok legyünk, amikor egy napon bármelyikünk élete múlhat egy adományozott szerven?
Van, amikor egy szív, egy tüdő vagy valamely más szerv valóban életet ment, máskor a transzplantáció életminőséget javító beavatkozás, amellyel a szervátültetettek hosszabb és jobb életet élhetnek. Az Európai Unióban több mint 50 ezer ember vár megfelelő donorszervre, és naponta 12 beteg hal meg várakozás közben. Nem mehetünk el közönyösen a probléma mellett. Életünkben kell döntenünk arról, hogy halálunk után felajánljuk-e a szerveinket.
Az 1986-os Helsinki nyilatkozat szerint a szervadományozás egy társadalom kulturális és civilizációs fejlettségének a tükre. Szerbiában sajnos nagyon kevesen hozzák meg ezt a nemes, emberséges döntést, az ország a donorok és a transzplantációs műtétek számát tekintve az utolsó előtti helyet foglalja el Európában: amíg nálunk egymillió lakosra öt donor jut, az Európai Unióban ugyanennyi főre átlagosan 19,5 donor esik, a világelső Spanyolországban pedig ez a szám 36.
Szerbiában ötezer vesebeteg van, négyezer veseátültetésre vár. Mások szívre, májra vagy valamilyen más szervre, szövetre várnak – a legtöbbször reménytelenül. A betegeknek csak a 10–15 százaléka kaphat szervet családtagtól, a többiek ki vannak szolgáltatva az ismeretlen szervadományozóknak. Egy vesére általában több mint tíz évet kell várni, miközben Európa más országaiban három éven belül sor kerül a szervátültetésre. A listán lévőknek legalább a negyede nem éri meg a műtétet. A szakemberek szerint ha tíz szervadományozó lenne egymillió lakosra Szerbiában, megszűnne a várólista az életmentő szervekre.
Bár az országban lassan változik a szervadományozással kapcsolatos tudatosság, az érdektelenség és a tájékozatlanság mellett számos tévhit és a bizalmatlanság is gátolja azt, hogy több legyen a donor. Pedig a szakemberek szerint szervátültetéskor kizárt a visszaélés lehetősége: az orvosok kötelessége először is az, hogy mindent megtegyenek a beteg életének a megmentéséért, és ha ez az erőfeszítés nem jár sikerrel, csak akkor kerülhet sor az agyhalottá nyilvánított beteg szerveinek az átültetésére. Szervkivétel ugyanis csak agyhalottból és élő donorból lehetséges, az agyhalál pedig mind jogi, mind orvosi értelemben halált jelent, ami visszafordíthatatlan és nem összetévesztendő más súlyos állapotokkal (például a kómával), amelyek esetében lehet remélni javulást. Szervadományozás esetén egyébként teljes a titkosság, így a gyászoló család számára nem derülhet ki, kinek az életét mentette meg az elhunyt hozzátartozó, és az új esélyt kapott beteg sem fogja megtudni soha azt, kinek köszönheti az életét.
A figyelemfelkeltésben nagy szerepet játszik egy-egy széles sajtónyilvánosságot kapott szervadományozási eset vagy híres emberek jó példája. A Vajdasági Klinikai Központ száz orvosa és egyetemi hallgatója mellett több színész (Bata Živojinović, Branka Katić, Dragan Bjelogrlić, Mima Karadžić) is nyilatkozott korábban arról, hogy donor szeretne lenni. Ilyenkor egy időre megnövekszik az érdeklődés a szervadományozás iránt, de ha a lapok címlapjáról lekerülnek az ezzel kapcsolatos hírek, a nyilatkozók száma is csökken.
Ha szervet adományozunk, nemcsak felelősségteljesen és nemesen cselekszünk, hanem egy olyan átgondolt és racionális döntést is hozunk, amellyel gondolkodásra késztetjük az ismerőseinket, és ezzel bővülhet a felajánlók köre. A személyi igazolványunk mellett lapuló kis donorkártya, amelyen a címünk, a személyi számunk és a nyilatkozat alatti aláírásunk szerepel, akár ötven beteg ember életét mentheti meg vagy teheti jobbá.
