Az igaz ünnepet a lélek élteti. Nem tudja ezt megtenni sem rendelet, sem politikai hatalom, hiszen – tapasztalhattuk – amit egyik nagy vihar hozott, a másik magával ragadja. A lélekben élő ünnepet a törvény ugyan betilthatja, de nem semmisítheti meg: tovább él egy fenyőágban, egy énekben, egy imában – kis vagy nagy közösségben. A gyermek születése nagy ünnep minden család számára; Jézus születése pedig hatalmas családot örvendeztetett meg.
Azt mondják, üresedőben van a lelkünk, és ezt igyekszünk eltitkolni ajándékokkal. Való igaz, hogy a túlzott csillogás vakít, de vajon Betlehembe nem arannyal, tömjénnel és mirhával érkeztek a királyok? S nem lélekemelő arról hallani, hogy százmilliós adományok gyűlnek most össze a szegényeknek jó szándékú emberektől? Legalább apró léket ütve a világ igazságtalanságain.
Boldogság az, ha összegyűlik a család, hiszen – vad ideológiák és erkölcsi rengések közepette – lassacskán már annak is örülhetünk, hogy van család.
Alattomos veszélyek járta korban élünk, amikor észrevétlenül lopják el – garasokért adjuk el – évszázadok értékeit, oly módon, hogy a veszteséget győzelemként éljük meg. Nem az ajándékozás a rossz, hanem az, ha csak ennyi marad az ünnepből. Belebukunk a télapós kihívásokba. Ünnepkeresésben élünk: a formához a tartalmat kellene újra megtalálni. Mégis hiszem, mert hinni kell, hogy a lélek át tudja menteni az igaz ünnepet a megbomlott és bomlasztó korok fölött. Akkor lesz áldott a karácsonyunk, ha együtt a család, s amikor a templomban fölzeng a Fel nagy örömre, ma született ének, nem feledjük, hogy ki hozta el nekünk ezt a napot. Sohasem fog magába szállni minden lélek, de aki mégis, az biztosan fölfedezi, hogy – az áhított nagy fehérség híján – udvarán a sárból szirmát kezdte bontani a hóvirág.
