Ritkán hallom, hogy öröm. Sőt egyre kevésbé látom, hogy valaki valóban örülne, ugyanis elgépiesedett, hiúsággal terhelt életünk zűrzavarban fulladozik. Nincs időnk megállni, megpihenni, és ha ezt meg is tesszük, általában mások látják kárát. Csupán saját céljainkat és elképzeléseinket hajszoljuk, eközben pedig letagadjuk, hogy mások munkaeszközei lennénk. Az embernek csupán önmagára marad ideje, ha marad, e beszűkült világban pedig elhal a szeretet és képtelenek vagyunk az örömre.
A szeretetből fakadó öröm hiányában két dolgot tehetünk. Vagy lázadunk, vagy beletörődünk. Tulajdonképpen kiskorunk óta lázadunk. Szerves eleme életünknek, hiszen lázadunk a szülők, a sorsunk, a betegségünk, a gyengeségünk, a hatalom, az erkölcsi értékek, vagyis minden és mindenki ellen. Lázadunk a metafizika ellen. Nem csoda, hogy az ember nem tudja mit csinál, honnan jön, hova megy, mit akar, hiszen zűrzavar van az egyes emberek lelkében, a népek között, zűrzavar van az egész világon. Ennél talán rosszabb, ha beletörődünk a szeretet és öröm nélküli létbe: napfénytől és víztől elzárt fához hasonlóan száradunk lassan ki.
Nehéz szívből örülni és ugyanígy nehéz szívből szeretni, hiszen háborúk, erőszakos tettek, gazdasági konfliktusok mellett pénzéhség, hatalomvágy, korrupció, megosztottság sújtják életünket. Ha valaki szép szóval szól valakihez, szívből elfogadja a másikat, vagy csupán simogató dicsérettel illeti társát, sokan már bolondnak nézik. Hiába teszünk fel kérdéseket, válaszokat nem lelünk, hiába a tudomány, hiába a tudást felhalmozó és elérhetővé tevő internet. Úgy tűnik, mintha reményvesztett világban élnénk. Mintha csak halál rejtőzne mindenütt. Húsvétkor ezzel szálunk szembe. Lelassítunk, lefékezünk és időt szakítunk önmagunkra, szeretteinkre és a világra.
A húsvét a végtelen Isten és a véges ember drámája. A kereszt a dráma fordulópontja, hiszen Krisztus a bűnösök helyére lép. Azok helyére, akik elzárkóztak felebarátaiktól, akik nem tudnak többé örülni, akikből hiányzik a szeretet és a tisztelet az egész világ iránt. Akik egész életükben félelemben éltek. Isten szeretete Krisztus halálában csúcsosodik ki, aki áldozatát önként vállalta a világ bűneiért. Áldozata nem holmi bűnbakkeresés volt. Tette sokkal inkább hasonlít a szülői szeretethez, hiszen a szülők is áldozatot vállalnak gyermekeikért. Tudatni akarta az önmagától is elidegenedett emberrel, hogy nincs egyedül és képes a szeretetre, az örömre. Reményt adott az embereknek. Ez a remény viszont nem hiúságból, vagy vakságból táplálkozó hurráoptimizmus, hanem szeretetből táplált tett.
A húsvéti szertartás egyik legmeghittebb pillanata számomra, amikor a sötétben elhangzik, hogy ne féljetek, itt vagyok. A sötétségből világosság, a hidegből melegség válik. Szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy soha nem vagyunk egyedül, a nehéz pillanatokban sem, amikor életünk útján olykor leküzdhetetlennek tűnő problémákkal és akadályokkal találkozunk. Arra biztat bennünket, hogy örüljünk. Maga az Evangélium jelentése is örömhír, s e örömhír nem más, mint a halált is legyőző szeretet. Nem szabad félni az élettől, legfőképp, nem félhetünk a szeretettől. Ugyanakkor a krisztusi szeretet nem egyeztethető össze a szemlesütéssel, az állandó félelemmel, az önmarcangolással, szégyennel. A hit nem félelem.
Legyünk hívők, vagy hitetlenek, vallásosak, vagy ateisták, ugyanaz vonatkozik mindannyiunkra. Nem zárkózhatunk be kis világunkba, és legfőképp nem hihetjük el, hogy nem tehetünk semmit az erőszak, a korrupció, az igazságtalanság ellen, a saját bűneink ellen. Nyitnunk kell a világ, azon belül a másik felé, el kell fogadnunk egymást. Hinnünk kell abban, hogy jobbá tehetjük, átalakíthatjuk magunkat és a világot. Hinnünk kell, hogy szívből tudunk szeretni és örülni.
