Beteljesedett. Egyszerre megrázó, megdicsőítő és felszabadító. A húsvét misztériumának esszenciája ez a szó. Szinte belemarkol az ember lelkébe, átfonja, majd mindent magával taroló katarzisként robban szét. Ám, bármennyire is megrázó a keresztre feszített Krisztus utolsó szava, nem a fájdalom és a halál testesül meg benne, hanem az életet adó szeretet és önátadás.
A feltámadás korántsem ilyen feltűnő. Nem jár zsivajjal, örömmámorral, győzedelmi énekkel, katarzissal. Az ember azt várná, hogy ez a mozzanat legyen a legnagyobb, ereje több ezer vagy millió csillagéval vetekedjen, szóljon minden harsona, hogy az egész világmindenség tudjon arról, hogy Krisztus legyőzte a halált, ehelyett ez Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, legszerényebb csodája. Jézus feltámadása észrevétlenül történt. Egyszerre győzedelmes és szerény, egyszerre erős és tökéletesen gyengéd. Misztérium.
A kereszténység ezt a misztériumot, vagyis Jézus Krisztus szenvedését, halálát és föltámadását, az ember megváltásának és Isten tökéletes megdicsőítésének művét húsvétkor ünnepli, az egyház liturgiája pedig minden vasárnap ennek a misztériumnak a jelenlétét ünnepli. Azonban az egyház valósága nem csupán ünneplésből, liturgiából áll, hanem közösségből is. Egy liturgia (mise) lehet bármennyire szép, ájtatos, de ha az egyház begubózik kolostoraiba, plébániáiba, elzárkózik a híveiktől, a válaszokat kereső, de magukat kereszténynek nem tartó emberektől, akkor végső soron eltávolodik a világban élők életének valóságától. Ha az egyház csupán önmagával foglalkozik, megbetegszik. Ferenc pápa szavaival élve, az egyháznak ki kell lépni önmagából, el kell indulnia a peremvidékek felé, de nemcsak földrajzi értelemben, hanem a létezés peremvidékei felé, a bűn, a fájdalom, az igazságtalanság, a tudatlanság, a vallási közömbösség, mindenféle nyomorúság felé. Nyitnia kell a világ felé. Nem zárhatja magába Jézust.
A templomból kilépő emberi arcokon meglátszik, ha örömhírt kaptak. Az emberek annak örülnek, ha szeretik őket, nem pedig rendreutasítják, és úgy prédikálják az evangéliumot nekik, hogy az eljut a hétköznapi életükbe. Meg kell kérdezni az emberektől, hogy mik az álmaik, vágyaik, milyenek a szenvedéseik, és mit kérnek. Amikor viszont az egyházról beszélünk, nem csupán a papi rendről, püspökökről, papokról, szerzetesekről beszélünk, hanem az egész közösségéről, tehát híveiről is. Minden hívő, megkeresztelt személy, saját lehetőségeihez híven osztozik az egyház küldetésében, az evangélium hirdetésében. Ez azonban nem téveszthető össze a bigott megtérítéssel, a másként gondolkodók démonizálásával.
Ugyanakkor a világ sem zárkózhat önmagába. Nem fordulhat el két évezredes kereszténységtől és annak még ősibb alapjaitól egyik napról a másikra. Kiváltképp a nyugati világ nem fordíthat hátat neki, hiszen a kereszténység a mai modern világunk, kultúránk egyik bölcsője volt. Ott rejtőzködik minden művészet, tudomány gyökerében, szervesen összefonódott népi szokásainkkal, ünnepeinkkel. Azért, mert valamit nem ismerünk, nem értünk, és képtelenek vagyunk hinni benne, vagy mert nem látunk elég mélyen a történelem zűrzavarában, nem kiálthatunk ki minden hívőt sült bolondnak. Meg kell értenie, hogy a kereszténység alapjának, Jézus tanításának megőrzésén kívül, az egyház lényege a közösség, tehát társadalmi szerepet is vállal.
Meg kell békélnünk egymással, ehhez viszont önátadás és figyelem szükséges, hiszen nem elég meghallgatnunk valakit, hanem valóban hallanunk is kell, mit mond a másik. A figyelemhez viszont, gyengédség és fegyelem szükséges, méghozzá éppoly eltökélt és szilárd fegyelem, mint amilyet Krisztus tanúsított a nagyhétben, hiszen a húsvét misztériuma sem önmagáért történt. Jézus nem azért jött közénk, hogy néhány csodát téve mindenáron híveket toborozzon és világnézeti vitákat gerjesszen, hanem hogy a nagy csodát, az Istennel való kibékítésünket véghezvigye.
