„Szülőfalujában temették el a román férfit”. Ezzel a címmel írt egy jegyzetet a HVG internetes oldalán Tamás Gáspár Miklós erdélyi születésű közíró. Szövegének lényege, hogy az áldozat a százezer lakosú Szatmárból származik és nem is román nemzetiségű, annak ellenére sem, hogy a magyarországi sajtó ezt így tálalta.
Maga az eset igazából jelzésértékű. Az anyaországi többségnek egyszerűbb klisékben gondolkodni, ha a határon túli magyarokról van szó. Hogy ismét Tamás Gáspárt idézzem „Aki csak népdalokat énekel és néptáncokat jár, olyan, mint a „mi” ükapánk. Őt – a múlt kategóriáiban – ismerni véljük. A modern erdélyi vagy vajdasági magyar, fogalmi ellentmondásnak tűnik föl.” Ezzel azt hiszem már mindannyian szembesülhettünk. Annak idején „júgók” voltunk, mostanában „csak” leszerbeznek bennünket. Persze, hangsúlyozom, tisztelet a kivételnek, mert szerencsére akadnak szép számmal. Csak hát, az anyahoni média, különösen annak „kereskedelmi” jelzőt viselő része, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy belebonyolódjon a magyarázatokba. Hogy kérem szépen ott abban a Vajdaságban bizony, vannak olyan települések is, amelyek szinte színmagyarok, bizony, ott a gyerekek egészen a középiskola végéig tanulhatnak magyarul, esetenként még egyetemeken is, és akármilyen hihetetlen, farmert hordanak és nem járnak népviseletben, képzeljük csak el, még interneteznek is. Sőt: eljárnak időnként Metallica- vagy Beyonce-koncertekre is, és ezt már tényleg nem fogják elhinni: vannak olyan szerb cégek, ahol vezető beosztásban magyarok vannak. És ezek a vajdasági magyarok a megszólalásig úgy néznek ki, mint mi (sőt, szebbek valamivel – a szerző megjegyzése), és még magyarul is folyékonyan beszélnek.
Nem, ez így bonyolult, nem fér bele az egyperces „bejáccásba”. Egyszerűsíteni kell, ezért alakul ki az anyaországi tömegmédia-fogyasztó embertömegben egy elferdített kép. És kérhet bocsánatot az MSZP elnöke a határon túli magyaroktól december 5-e miatt, lehet Magyarországon nemzetileg elkötelezett kormány, amely állampolgárságot ad, pénzt juttat és odafigyel a kisebbségben élő magyarságra, ettől még az átlagember fejében azok továbbra is valamilyen egzotikus lények maradnak.
Persze, ez csak az érem egyik oldala. A budapesti. Mert a másik oldalról, Belgrád irányából is kapunk bőven pofonokat, sőt… És itt is végig lehetne mesélni a fenti hosszú mondatot. Hogy azok, akik Vajdaságban élnek és tízévente a népszámláláson nem átallják magukat magyarnak és még esetleg római katolikusnak is nevezni (ez is milyen furcsa lehet, nincs nekik itthon pátriárkájuk, hanem holmi pápájuk van, az is Olaszország közepén valamilyen Vatikánban), ugyanolyanok, mint ők. Sőt, még az is lehet, hogy némelyikükkel találkozott is a buszon vagy valamely „salternál”, esetleg beszélgettek is, és erről ő nem is tudott. Ha elhangzik a meghatározás, hogy „nacionalna manjina”, attól ők még kisebbségiek, tehát ha ez a meghatározás elhangzik, mindjárt jönnek az asszociációk. Ja, hát azok a furcsa emberek, akik az újvidéki tévén ilyen idétlen csizmában, ingben meg kalapban valami furcsa táncot járnak állandóan.
Közhelyszámba megy, annyiszor tiltakoztunk már ez ellen a klisé ellen, ennek ellenére ez az előszeretettel erőltetett „tancuj, tancuj” világkép alaposan hozzájárul a szerbség fejében lévő torzkép kialakulásához. Ebből pedig logikusan vetődik fel esetükben a kérdés, mit keresnek ezek a magyarok itt a mi Vajdaságunkban, meg miféle jogokat akarnak ezek, hát Amerikában se nyitnának nekik magyar iskolákat.
Akadnak, akik az elkövetett jogsértéseket szándékosnak tartják, minden eset mögött egy szervezett összeesküvést látnak, amelynek célja asszimilálni, elhallgattatni, megcsúfolni, elűzni a kisebbséget. Ha összeesküvés nincs is, szándékosság biztosan akad, de megkockáztatom, hogy többségében egyszerűen lustaságról, nemtörődömségről, figyelmetlenségről van szó. Ha intézményi mulasztásról van szó, mint például anyakönyvi kivonatokról, kétnyelvű táblákról és így tovább, mindig lehet védekezni azzal a „bunkó” érvvel, hogy Szerbiában élsz, értsd a nyelvet. De a mindennapi életben is akadnak esetek. Egy biztosító intézet kiírta Szabadkán kirakatába, hogy „bisztosítás”. A péknél a burek „mindég friss”. Egy étteremben volt „nápi ménu”, de vehettünk már „faglaltot” is. Ezekre a dolgokra a leggyakoribb válasz, hogy legalább a gesztust illene díjazni.
Márpedig, a gesztus és a lelkiismeretes, tisztességes odafigyelés az nem ugyanaz. Nem díjazom, ha az anyaországi magyar foglalkozik velem és közben idióta kérdéseket tesz fel, miszerint „titeket ott a szabadkai korzón tényleg seggbe lőnek?”, vagy éppen „Szerb vagy és ilyen jól beszélsz magyarul?”. Attól is kiver a víz, ha analfabéta magyar nyelven írnak ki dolgokat az üzletekben. Lehet, hogy rátarti vagyok, de akkor is. Vagy tessék kiírni helyesen, vagy hagyjuk a francba az egészet. Megértem szerbül is.
Arról van itt szó, hogy általánosságban nézve itt is és ott is úgy néznek ránk, mint hibrid állatfajra, amely az evolúció során valamilyen genetikai mutációk által itt maradt Szerbia meg Magyarország között. Magyarul beszélnek, de szerbek, szerbül beszélnek, de magyarok... most akkor, hogy is van ez?
Kissé ellentmondásos a helyzet, de ma, a globalizáció hozadékaként a gettótársadalmak idejét éljük. Mindenki beszorult saját kis gettójába. Mi pedig itt rekedtünk két bezárkózott társadalom között, ráadásul mindkettő értetlen csodálkozással néz ránk. Kik ezek, honnan jöttek, hova mennek, mit akarnak? Kérem szépen, mi vagyunk a vajdasági magyarok. A Szerbiában élő magyarok. És a következőt kellene ebből megtanulnunk: emeljük fel a fejünket, mert akármit sulykolnak belénk innen, onnan vagy amonnan, e két tűz közé szorulva nem feleannyit érünk, mint azok, akik nemzetalkotók saját országukban. Hanem legalább a kétszeresét (sőt a szinergia törvénye alapján még többet). Ismerjük mindkét nép nyelvét, kultúráját, szokásait, örömét, bánatát. Mindkettővel tudunk beszélni, együtt dolgozni, vitázni vagy éppen mulatni. Tudnunk kell, hol helyezkedünk el közöttük, emeljük fel a fejünket és lépjünk túl ezeken a kicsinyességeken. Ezzel tudjuk elérni és megmutatni, hogy nem mi, ők élnek gettóban.
