„Elbírom, nyugodj meg, kérlek! Tudod, nagylány vagyok már” – közli huncut csillogással a szemében, a hétévesek egészséges magabiztosságával, amikor az iskola kapujában hátára segítem a táskát. Picit megtántorodik a súlya alatt, majd azonnal kiegyenesedik, igazít egyet az iskolatáska pántján. Rám mosolyog. Puszi, gyors búcsú, finom kis alakja elillan. Tényleg, már nem kislány.
„Én, magam, egyedül!” – közli a kétévesem, aki szenzációs felfedezéseinek birtokában már nemcsak én-ként ismeri fel saját magát, hanem védelmezi tulajdonát, kezdi egyre erőteljesebben felfedezni és ki is nyilvánítani saját akaratát. Közben, kisebb-nagyobb belső és környezetével vívott csatározásokon keresztül, fokozatosan felismerni és tanulni is kezdi saját lehetőségeinek határait. Roppant céltudatos. Micsoda pimaszság, olvasom ki a szeméből, hallom saját megfogalmazásában, hogy léteznek bizonyos korlátok, szabályok, hogy egyes dolgok csak hosszas kísérletezés és gyakorlás után sikerülnek! Ilyenkor jön a düh és a csalódottság érzése, amit ki kell adnia magából... Az önállóságra való törekvés és az attól való félelem vívódása egyszerre olvasható ki mostanság sok esetben a tekintetéből. Valóban, már nem baba, kisfiú.
Először csak a szemünk beszélgetett. A születését követő első órákban, éber nyugalmának állapotában kezdődött meg az első párbeszéd köztünk. Bölcs-csecsemő tekintetében benne volt minden, az élet maga. Az összes álmunk, reményünk, tervünk ezekben az első közös, izgalmas, lenyűgöző és fáradságos percekben sűrűsödött össze. Azóta is pillantásaiból olvasok közös kalandozásaink során, miközben én anyaként érlelődöm, tanulok, igyekezve érzelmi biztonságot is teremtve, valamint őrizve testi-lelki melegségben tartani őt. Csakúgy, mint annak idején a szülészeten, mialatt néztük egymást. A meghatottságtól, a korábban sohasem érzett felszabadult örömtől, és a sokktól, amit a tudat okozott, hogy mostantól, míg élek, felelősséggel tartozom valakiért, akinek lehetőségeim szerint a legteljesebb értékű életet szeretném nyújtani, könnyeim függönyén át. Lenyűgözött, hogy mennyi minden rejlett csecsemőmben. Erő, lendület, eltökéltség. Fantasztikus, hogy ezt már akkor, a szülőágyon fekve, csöndes pihenőnk alatt is felfedezni véltem benne, és azóta is folyamatosan a tekintetéből olvasom ki. Pihenéssel és csendes szemlélődéssel kezdődött az élete. Csodálatosnak éreztem annak erejét és intenzitását, amellyel különlegesen éber állapotában órákig tanulmányozott, bűvölt. Szinte mozdulatlanul feküdt mellettem, tágra nyílt, csillogó szemével első élményeit rögzítette. A világra való ráébredésének lehettem tanúja, miközben előttem ugyanekkor annak értelme kristályosodott ki. Életünk elmúlt hét évében robbanásszerűen haladó szellemi, beszédbeli, lelki és szociális fejlődésnek vagyok tanúja. Élvezem, szemlélem, hatást próbálok gyakorolni a folyamatra, amely során a kisgyermekből önálló személyiség, jellem válik. Goethe jegyezte meg: ha aszerint nézünk valakit, például egy gyermeket, hogy milyen ő most, jelen pillanatban, azzal fejlődésének útját akasztjuk meg. Ha aszerint szemléljük, mivé lehetne, akkor segítjük fejlődésében. Én magam, egy már nem kislány és egy már nem baba édesanyjaként próbálok állandóan felnőni ehhez a feladathoz, valamint a gyermekeimhez.
