Közel másfél évnyi kihagyás után ez az első munkanapom, és cefetül érzem magam. Hogy vártam-e, kikívánkoztam-e már az anyává válás édes és küzdelmes mindennapjaiból? Nem. Néha eszeveszettül nehéz, mégis leírhatatlanul boldog időszak volt ez. A munka egyáltalán nem hiányzott, talán egy kis szabad idő, az igen.
Az újságírói élettel járó nyüzsgést, az eseményről eseményre rohangálást egy másfajta aktivitás váltott fel: a gyermekről való gondoskodás. Ez sokkal komplikáltabbnak tűnik, mint cikket írni. Itt nem lehet pontot tenni a mondat végére. Ha a csöppség este el is aludt, rövidesen megébredhet, ha már jó ideje ringatod, akkor sem garantálja senki, hogy a következő fél órát az ölelésed nélkül akarja eltölteni, mégis varázslatos ez a dolog. A csecsemő mindig ugyanazt akarja, az anyját. Anyja illatát, anyja dédelgetését, anyja mosolyát óhajtja, téged mindenestül, minden időben. Miután világra jött, ezt rövidesen tudatja is veled. Azt hiszem azt a legnehezebb elfogadni, hogy egy időre te, mint nő, megszűntél létezni. Ez az az időszak, amikor gyermeked anyává nevel, és ebben a nagy átváltozásban észre sem veszed, hogy repül az idő. Már hat hetes, visszamosolyog rád, gőgicsél, fél éves, felül, mászni kezd, feláll és – úristen! – egyéves lett, vissza kell menni dolgozni. Mikor múlt el az idő, és miért kell őt ilyen kicsin másra bíznom? Kik találták ki ezt a törvényt? Van azoknak gyerekük? Biztosan nincs, mert ha lenne, tudnák, hogy az egyévesnek az anyukája mellett a helye. Ő még nem érti meg, hogy ha anya elmegy, vissza is jön. Hogy ezt felfogja, legalább másfél évesnek kell lennie. A törvényalkotók ilyesmiről még nem hallottak? A szüleink generációja azzal vigasztalja a mai anyukákat, hogy az ő idejükben, vagyis ott a hetvenes években, csak fél év volt a szülési szabadság, és most nekünk milyen jó. Szerintem nekünk egyáltalán nem jó, a fél év volt abnormálisan kevés. Ranschburg Jenő neves magyar pszichológus azt írja egyik könyvében: a gyermek anyjáról való leválása hároméves korban kezdődik el, és tizennyolc évesen ér véget. Szerbiában nincs, vagy nem volt egy olyan elismert szakember, aki ugyanígy gondolja, és akinek a véleményét figyelembe is veszik?! Biztos van, de ki törődik ezzel... Az anya csak menjen vissza a munkahelyére, örüljön, hogy van munkahelye, dolgozzon meg a pénzéért, a gyerek meg majd megszokja a bölcsődét, a babysittert, legjobb esetben a nagymamát.
Azt mondják, nagy szerencsém van, mert nagyszülőkre bízhatom a lányom, én mégis vigasztalhatatlan vagyok. Szomorúan gondolok arra, hogy napközben nem én altatom el, hogy nem énrám mosolyog, amikor felébred a délelőtti sziesztából, hogy ha keres, nem leszek ott. Az egyévessel minden nap egy kaland, ilyenkor tárul ki számára a világ. Óvatosan elengedi anyja kezét, megteszi az első önálló lépéseit. Elhangzanak az első szavak: apa, mama, vau-vau, hinta. Kézzel-lábbal mutogatva, de megérteti magát, ha közönsége is van, még bohóckodik is. És most kell dolgozni menni, neki meg most kellene megértenie, hogy anya azért tölt vele kevesebb időt, mert várja a munkahely.
Próbálom nem enni ezen magam, hiszen változtatni nem tudok rajta. A fényképét ideteszem a számítógép mellé, és ha hiányzik, csak rápillantok a vigyori képére. Arra gondolok, ő biztos vidámabb, mint én vagyok, hiszen a tata és a mama most is épp körülrajongják és lesik minden kívánságát.
Itt vagyok, munkára jelentkezem!
