Azt, hogy már igen korán megtanultam olvasni, és megszerettem az olvasást, a két nagymamámnak köszönhetem: az apai rengeteget mesélt nekem kiskoromban, az anyai nagyanyámnak pedig gazdag könyvgyűjteménye volt. Még beszélni sem tudtam, de a meséket imádtam hallgatni. Kedvencem a Piroska és a farkas volt, amelyet én csak egyszerűen Piloccsának neveztem. Én voltam a családban az első unoka, és ebből adódóan sokat foglalkoztak velem nemcsak a szüleim, hanem a nagyszüleim is. Igazi ünnepnap volt számomra, amikor a nagytatám leakasztotta a falról az egyik gobelint, mert arra a falrészre irányította a diavetítőt. Egy cipősdoboznyi diafilm között lehetett válogatni, és én hamar megjegyeztem, hogy melyik színű dobozka rejti a Hófehérkét és a hét törpét, és melyik az Egri csillagokat.
Úgy indultam iskolába, hogy folyékonyan tudtam olvasni. Először a Marika- és a Heidi-könyveket fedeztem fel magamnak, majd később nagyanyám könyvgyűjteménye került a látóterembe. Volt ott minden, amit egy kamasz könyvmoly szeme megkíván: a Brumi-sorozat, Delfin-könyvek, gyermeklexikon, és ami a legjobban a szívemhez nőtt: a pöttyös és a csíkos könyvek. A pöttyös-sorozatból kedvencem volt Szabó Magda Születésnap és az Álarcosbál című regénye, valamint Gergely Márta Szöszije és Erich Kästner A két Lottija is. Az igazi lányregénynek számító csíkos könyvek közül Nagy Katalin: Napraforgó-lány, Szabó Magda: Abigél, Thury Zsuzsa: A tűzpiros üveggömb, valamint Janikovszy Éva két regénye, a Szalmaláng és az Aranyeső váltak a kedvenceimmé. Alig vártam a nyarakat, amikor órákat töltöttem bent nagyanyám kúlai házában a jó öreg falak adta hűvösben olvasgatva. Számomra olyankor megszűnt létezni a külvilág, mert én már a kezdetektől fogva úgy olvastam a könyveket, hogy a történet filmszerűen lepergett előttem, úgy, mintha moziban ültem volna.
A középiskolai és egyetemi tanulmányaim idején érthetően más irányba terelődött a figyelmem – a kötelező olvasmányok és a terjedelmes irodalomtudományi szakkönyvek forgatása töltötte ki az időm nagy részét. Akkor figyeltem fel ismét Janikovszky Éva nevére, amikor sorozatban jelentek meg felnőtteknek szánt könyvei: a Mosolyogni tessék!, az Ájlávjú és a Ráadás, amely az utolsó, még az életében megjelent könyve volt. Így nem volt kétséges, hogy amikor 2001 októberében Spiró Györggyel az Újvidéki Színházban könyvbemutatót tartottak, elmegyek-e. Vittem magammal az agyonolvasott Aranyesőt is, és egész idő alatt szorongattam a kezemben. Amikor vége volt a könyvbemutatónak, szorongva és a szívemet a torkomban érezve odamentem az írónőhöz, és elmondtam neki, hogy nagy rajongója vagyok, és ezt a nagyanyámtól megörökölt könyvet hoztam magammal, hogy lássa el kézjegyével. Készségesen megtette, miközben kedvesen elbeszélgetett velem. Ez a rövid találkozás mély nyomot hagyott bennem, és gyakran eszembe jut.
Szinte hihetetlen, hogy már tíz éve nincs közöttünk, és nagyon sajnálom, hogy nem jutottam el az életét és munkásságát bemutató szegedi vándorkiállításra, amelyet halálának tizedik évfordulója alkalmából szervezett meg az írónő életművét gondozó Móra Könyvkiadó. Pedig szívesen megnéztem volna az írónő életével kapcsolatos filmet is, valamint az írógépét, amely szemtanúja volt a számos regényhős megszületésének.
