Gyerekkoromban nem volt karácsony. Akkoriban Boško Buha és Kurír Jovica voltak a sztárok, na meg az a kis pionír, aki a padláson dédelgetett, kedvenc nyuszijából pörköltet főzetett az éhes partizánharcosoknak. Jézuskáról, az angyalról meg a háromkirályokról nem sokat hallottunk, tudtuk, hogy léteznek, de senki sem beszélt róluk. A karácsonyozókra valahogy úgy tekintett a közösség, mint manapság a homokosokra – az ünneplés nem volt törvénybe ütköző, de nem is kellett nagydobra verni. A decemberben hónuk alatt fenyőfával siető apukákra úgy néztek a szomszédok, mintha legalábbis miniszoknyába bújva, tűsarkú cipőben igyekeztek volna valamiféle melegfelvonulásra – a nagyvárosban a karácsony témáját enyhe megvetés és tabu övezte. Elmaradt az év végi vásárlási, költekezési őrület is, amely manapság már november derekán megkezdődik, és amely a nagy ünnep nevében még a legágrólszakadtabb nyugdíjasokat is rákényszeríti arra, hogy kicsi pénzüket „szenzációs” áron megvásárolható, haszontalan ajándékokra verjék el.
A Centroslavija és a Zvezda üzletekben nem dolgoztak ki karácsonyi, személyijövedelem-elszívó stratégiákat, a dolgozó néptől akkoriban csak azok rabolhattak, akiknek ehhez legitim politikai joguk volt. Elferdült értékrendtől látszólag mentes, becsületesnek tűnő világ volt az.
Ugyanakkor a karácsony ünnepétől eltérően az újévvárás hatalmas durranásnak számított akkor is és most is. Ki, kivel, hol, mit veszünk fel, mit iszunk – ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket már jóval a tél beállta előtt, a szilveszteri bulit semmilyen körülmények között sem volt szabad kihagyni. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén, jött divatba az újévi lövöldözés, petárdázás. A pirotechnikai csempészáru Ausztriából érkezett, jó minőségű, biztonságos petárdák voltak azok, a kínai dömpingipar előnyeit akkor még nem élvezhettük igazán. Hatalmasat dörrentek, beleremegtek a környék ablakai, ha nem dobtuk el idejében, repültek ám az ujjak! Az utcákon árulták őket, titokban, „markedevíze” stílusban, darabszámra lehetett megvenni. Az alapkínálatban megtaláltuk a nagy zöldeket, a közepes, késleltetett égésű sárgákat, meg a kicsi fraufurzt, azaz asszonyfing petárdákat.
Mi, fiúk csapatba verődve jártuk a várost, aznap négyen-öten lehettünk. Nem emlékszem már, hogy a petárdák egy dinárba vagy egymillióba kerültek-e, de világosan látom annak a zsíros képű, sötét alaknak a pofáját, aki félárban kínálta. Furcsállottam, hiszen az ár többnyire egységes volt mindegyik árusnál, néhol nyugati mintára mennyiségi árengedményt hagytak jóvá, ami a gyakorlatban legfeljebb egy-két pluszpetárdát jelentett. Furcsállottam, de elhittem, hiszen abban az időben gyakran találkozhattunk furcsa kereskedelmi jelenségekkel, rendellenességekkel. Nem sokkal korábban az egyik önkiszolgálóban ráfutottam 10 dekás csomagolású eurokrémre, amelyik olcsóbb volt, mint az alatta lévő polcon kirakott, 5 dekás csomagolás. Amikor megkérdeztem az elárusítót, hogy ez hogyan lehetséges, nyájasan megmagyarázta, hogy túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy megértsem a gazdaság törvényszerűségeit. Nos, a zsíros képű félárban kínálta portékáját, ő már felnőtt – gondoltam –, biztos ért a gazdasághoz. Hülyének éreztük volna magunkat, ha elmulasztjuk a lehetőséget. Alkalmi üzletpartnerünkkel félrevonultunk a Zmaj utca egyik sötét átjárójába, ahol zsebeink mélyéről előkapartuk az összes pénzünket, előre fizettünk. Ekkor bejelentette, hogy az áru nincs nála, hülye is lenne a zsebében hordani, amikor az utca hemzseg az éber néprendőrségtől, el kell menni érte közeli lakására. Ennél a momentumnál fellobbant bennem a gyanakvás lángja, de a kapzsiság felülkerekedett. Végül abban egyeztünk meg, hogy négyünk közül a legokosabb, legrátermettebb elmegy vele a lakásra, és átveszi az árut. Szili eltűnt a zsíros képűvel, mi meg ott maradtunk, a passzázsban, és vártunk. És vártunk, és vártunk, mígnem jó fél óra múlva megjelent Szili – kezét egyértelmű mozdulattal széttárta, nem is kellett mondania semmit.
A csaló a Bazar áruház előtt meglógott a tömegben, soha többé nem láttuk. Pontosabban néhány évvel később felismertem a Nejlonpiacon, de még akkor is túlságosan gyereknek éreztem magam ahhoz, hogy nyílt összetűzésbe bocsátkozzak egy negyvenes éveiben járó, kisstílű csalóval. Különben is, nem a kutyagumit kell szidni, ha belelépünk. A nagyvárosban megterem mindenféle, figyelmesnek kell lennünk – emberünk ügyesen felismerte az alkalmat, és kihasználta a naiv kölykök kapzsiságából adódó lehetőséget…
Most, amikor bő két évtized távlatából elemzem a történteket, rájövök, hogy valójában mennyivel tartozok neki. Megtanultam, hogy ha valami túl jónak, ellenállhatatlannak tűnik, akkor az valószínűleg átverés – csodák nincsenek, még karácsony táján sem. Okulva a tapasztalatból az évek során egyszer sem dőltem be mézesmázos, kecsegtető üzleti ajánlatoknak, „csak most, csak Önnek”-típusú baromságoknak. Sikerült távol tartani magam a legkülönbözőbb multileveles csapdáktól; a sikeroktatókat, tőkemegforgatási tanácsadókat, vérnyomásmérőt és Rolex órát félárban kínáló házalókat, kihagyhatatlan pénzkereseti lehetőségekről regélő, kopott cipős, elnyűtt zakós termékbemutatókat, hangzatos, WOW!-effektust kiváltó címekkel tromfoló, magyarra emlékeztető, de mégis érthetetlen nyelven handabandázó menedzsereket, átokoldó néniket, vesszős bácsikat, miegyebeket nagy ívben elkerülöm… Igyekszem nem szóba állni olyan kártevőkkel, akik a másik, gyengébbnek tűnő ember fejének erőszakos telebeszélésére, szalonnájának pofátlan felélésére szakosodtak, gond nélkül felismerem beteg társadalmunk vérszopóit.
Köszönöm, Zsíros Képű!
