Szép fehér karácsonyi ünnepünk lesz – hallottam sokszor néhai nagyanyámtól gyerekkoromban, de nem értettem, miért mondja, hogy a karácsony ünnep. Nem volt a naptárban, épp úgy kellett iskolába menni, mint a többi napokon. Talán attól ünnep, hogy délután eljön, és elhozza, amit sütött, a mákos és diós kalácsot, meg a nagy régi parasztház padlásán a hosszú drótokon függő ropogós szőlőfürtökből egy kosárnyit, és megvárja, amíg hazaérek az iskolából? Mert rendszerint így volt, ennyi volt a karácsonyi élményünk.
Meg talán még annyi, hogy anyánk azokban a napokban mindig mandarinnal és naranccsal tért haza a beszerzésből. A városháza kupolája alatt volt egy kis csemegebolt, ott lehetett akkoriban déligyümölcsöt, aszalt fügét, mazsolát, Zvečevo csokoládét, édességet venni. Egyszer hozott gránátalmát is, fanyalogtunk is tőle…
Persze, érkeztek külföldről is a szebbnél szebb, színes levelezőlapok, még csomag is, a brazil tanti, az argentin tanti, a kanadai tanti cikornyás, füzetnagyságú képeslapjai, angol, spanyol, portugál feliratú karácsonyi jókívánságokkal, a szovjet-orosz tanti Sz novim godom cirill betűs lapja is Bakuból, behavazott trojkával, a karácsony említése nélkül, csak pusztán újévi üdvözlettel. A riói Krisztus-szobor széttárt karjain és mögötte az égen, az öböl felett milliónyi apró csillogó fehér szemcse, ráragasztva a képeslapra, jelképezve a karácsonyi hóesést. Hámoztuk a narancsot, és a kés hegyével piszkálgattuk le a kis csillogó rücsköket. (A ritka szép külföldi bélyegeket a népköztársaság postai és vámhatósági alkalmazottjai már korábban lepiszkálgatták). Nagyanyánk válogatta a zacskóból a szürkészöld, nyers kávészemeket, azt neki küldte a testvére, csak neki volt ósdi kézi keverős pörkölője. Anyánk szabócentivel méregette az ezerszer felbontott, el- és megvámolt csomagból előkerült anyagokat. A nagymama nővérének akkoriban már jól menő varrodája, divatszalonja volt Rio de Janeiróban, karácsonyra mindig küldött maradék szöveteket a zentai rokonságnak, úgynevezett reszlit. – Nemsokára itt a fehér karácsony – mondta Klári mama, aki életének utolsó napjáig is csak Kági maradt, ahogy egy-két éves koromban elneveztem.
Mély, puha hó borította a gimnázium udvarát, valaki a lábával erősen dobogva verte le a havat a cipőjéről az igazgatói szolgálati lakás ajtaja előtt. Mindannyian megörültünk, más nem lehet, hetek után biztosan hazaengedték apáékat a határőrszolgálatból. Csakhogy az apánk nem kopog a saját ajtaján… Káplár Jóska bácsi volt, az iskolaszolga. Csak annyit mondott anyámnak, hogy Ilonka, nagy baj történt, elmondja, de valaki menjen a szobába a gyerekekkel. Mármint velünk. Nagyanyám korábban is már összeesett, amikor a nagyapámat, az apámat, meg a néhány rokont, a barátokat, az ismerősöket, az utcabeli férfiakat azonnali behívóval összeszedték, kamionba rakták és puskát nyomtak a kezükbe. Annyit közöltek velük, hogy a horgosi határra viszik őket erősítésnek. Nyolcéves voltam, biciklizni is tudtam már, de a magyarországi forradalomról aztán semmit, az csak annyiból érintett, hogy az anyámnak kellett a szenet aprítania, én meg segítettem neki a pincéből felhordani, mert apa a határt védte. Holott mindenki azt mondta, hogy nincs már forradalom, vége, aki akart, az már átszökött, és az olaszoknál van. Mégis, vizet kellett adni akkor a szék támlájába kapaszkodó nagyinak, hogy a szívgyógyszerét bevegye, anyám a húgomat szorongatta, a mindig viccelődő pedellus Jóska bácsi meg csak állt a nyitott ajtóban, és hűtötte a konyhát. Az este semmit nem tudtam meg, csak annyit, hogy a nagyapámat meg az apámat napokon belül talán hazaengedik. Valami szörnyűség történhetett, mert az anyám is, a nagyanyám is zokogott, annyira, hogy miután lefektettek bennünket, behallatszott a tanteremből átalakított nagy hideg hálószobába. Soha nem felejtem el, nagyanyám sírva mondta, bárcsak most hó nélküli karácsonyunk lenne. Amikor apámék hazajöttek, elmesélték a tragikus eseményt. Jó barátjukat, Pista bácsit osztották be melléjük éjjeli őrjáratba. Fázós ember lévén magára vette a sötétbarna civil bundáját is, a hóban kiváló mozgó célpont volt, a jugoszláv határőr a közeli őrtoronyból teljes hevedert kilőtt rá, a sorozat szinte elfűrészelte.
Karácsonyfa állt a hosszú, üvegezett verandán, sok ezüstös szaloncukorral, csak a csúcsán volt fényes üvegdísz. Néztük, de hozzá nem nyúltunk. Nem a miénk volt, nekünk akkor sem volt karácsonyfánk, de sehol, egyik osztálytársamnál sem láttam. Valahogy elmosták bennünk a karácsonyokat az iskolában, csak amikor tanyáról vagy szállásról csilingelő lovas szánkó hozta be némelyik osztálytársunkat, akkor jegyezték meg a tanárok, hogy nocsak, már megint itt lesz a karácsony, egy-két városon kívül lakó diák biztosan beteget jelent néhány napra… De nem gúnnyal, nem is dorgálva, hanem úgy egyszerűen, csak mondták. Akik ilyenkor kimaradtak, tudták is, hogy mi a karácsony.
Ha belegondolok, nekünk is lehetett volna akkor karácsonyfánk. Az apám már nem volt gimnáziumi igazgató, kirúgták eszmei-politikai alkalmatlansága miatt, azaz mert valaki másnak, alkalmasabbnak kellett a hely. Büntetésből tanfelügyelőként biciklivel járta a falusi iskolákat. Nem a gimnáziumban, hanem az Árpád utcában laktunk már. Az anyám barátnőjének, Werner Manyi néninek az anyja fogadott be bennünket szárazkapu-bejáratos nagy polgári házának utcai részébe. Nem túlbuzgó hívő, csak egyszerű, templomba járó asszony volt, aki tartotta a karácsonyt. És nem is titkolta, mint akkoriban rengetegen mások. Ott, a Belgrádi utca 23-as számú házában kezdett először foglalkoztatni a karácsony, Rózsika néni, a házinénink jóvoltából. És mintha már az apám sem törődött volna vele, hogy ki mit szól, nem érdekelte, hogy az állandóan nyitott nagykapun át Božo, a rossz hírű belügyes szomszéd szüntelenül leselkedett, és látta az üvegfolyosón a karácsonyfát is. Az iskolámban, a Petőfi felső osztályaiban a szilveszter előtti napok valahogy mintha már lazábbak lettek volna. Osztályfőnökünk, Guelminó tanárnő szerető gyengédségével elnézte, hogy diákjai épp karácsony napján feldíszítették a tantermet az irodalmi délutánra, aminek a vége az lett, hogy Sztojkov Frici harmonikáján estig húzta és énekelte Paul Anka slágereit, Elvis Presley Sole mióját, Tommy Steele és Roy Orbison dalait, és aki tudott, az táncolt, aki meg nem, az ugrálva tanulta a lépéseket.
Újvidékre kerülve már egészen mást tapasztaltam. A gimnáziumban is, az egyetemen is tanáraink nagyon diszkréten ugyan, de kellemes karácsonyt, a szerb ajkú tanárok pedig egyszerűen csak kellemes ünnepeket kívántak, majd két héttel később még egyszer megtették ezt. Talán azért, mert ez már az akkor bontakozó liberalizmus volt, amit nemsokára le is dorongoltak. Igazából akkor lepődtem meg, amikor a hazát szolgáltam. A táj olyan volt, mint egy drága svájci csokoládé csomagolásán a kép: messze a háttérben magas fehér hegycsúcsok, az Alpok nyúlványai, közelebb a zöldellő legelők tehenekkel, a hegyoldalakon gondozott gazdaságok, karcsú, gerendás homlokzatú alpesi lakóházakkal. December eleje volt, úgy két hét múlva egy este felragyogtak a villogó színes fények a hegyoldalban, nem volt olyan ház a környéken, amelynek udvarában ne díszítettek volna fel legalább egy élő, hatalmas fenyőfát. Harminchét évvel ezelőtt! Tömény szlovén giccs, mondta belgrádi katonatársunk, aki civilben otthon KSZ-titkár volt, de mi Zolival, a temerini haverral nem értettünk egyet vele. De nem is igyekeztünk megmagyarázni neki, hogy ez a jelenség miért nem lehet giccs. Azóta is e giccset próbálom utánozni, de itt ez nem megy. Makacsul vásárolom a kis töves fenyőket, az új év első napjaiban kiültetem őket az épület elé. Már fenyvesem kellene hogy legyen, de valami mindig beleront, zömmel, sőt mondhatom azt is, hogy óriási fölénnyel nem más, mint emberi tényező. Mint ahogyan régen, elszalasztott gyerekkori karácsonyainkba is belerontott.
